László Náray,  István Zsadányi 

(Published on 23/03/2015 Daily Economy)

  “The road-dependent market is where time really matters. Neoclassical economics imagines economics as a road-independent market”. (Lee Smolin)

In our series of articles, we pointed out that the Maastricht criteria system (Mc) was an intellectually defective product of economics.  Why? The reason being even at the time of its creation in 1992, there was no economic ground to assume that the financial stability of a hypothetical and continuously expanding EU can only be secured by 60 % government debt rate. Why exactly 60%? Beyond the fact that this number (60%) was the average government debt rate of the 9 Founder States 23 years ago (1991/92), there is no other well-founded reasoning.

In a depressing environment that considers budget equilibrium as a good thing what we must have, extreme political ideas are spreading again, just like in Germany after the First World War. (In the 1920s, the Germans were overwhelmed by a huge obligation of reparation by the narrow-minded politicians of the age.)

Maastricht targets are unnecessarily tight.

László Náray, István Zsadányi

Published: 03.04. 2015. (Napi Gazdaság printed, online)

“What is the source of all this trouble? … Yet it looks as if the thing we use to solve our problems (thought) which is the source of our problems.” (David Bohm)

We are now showing that between 1999 and 2007, the market mechanisms of cost-efficiency have resulted in faster inflation in less developed countries than the EU average, this being a natural side effect of development.

While the same spontaneous market process improved the fiscal indicators, it created those private debt mounds in the EU, which triggered self-fulfilling pessimism of neoclassical thinking since 2008.

Szerző: Zsadányi István Zsolt

Megjelent: Magyar Nemzet, 2017.11.03

Descartes, a 17. század híres francia matematikusa megfigyelte, hogy nagyon okos embereknek sokszor egymástól teljesen eltérő véleménye tud lenni ugyan arról a dologról, noha az eltérő vélekedések közül csak egyetlen igaz lehet. Eltökélte, hogy minden kézenfekvőnek tűnő vélekedésben kételkedni kezd. Kisvártatva saját gondolataiban, sőt, a létezésében is kételkedni kezdett, nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy csupán egy furfangos erő hiteti el vele, hogy a földön áll és az ég van felette. Minden csak illúzió? Saját létezésére végül csak egyetlen kétségbe vonhatatlan bizonyítékot talált: magát a tényt, hogy éppen kételkedik: „kételkedek, tehát vagyok”. Ez a meglátása vált szállóigévé abban a formában, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”.

Okos emberek most az euró magyar bevezetésének időzítéséről vitáznak. Pukli István pártja szerint vagy az eurót választjuk, vagy a rubelt, az MSZP alelnöke, Újhelyi István pedig azt állítja, hogy az euró a haladást jelképezi, a forint pedig azt az orbáni politikát, ami a perifériára szorulás kockázatával jár.

Megjelent: Világgazdaság 

Surányi György a német ízlést kielégítő jegybanktörvény antiinflációs monokultúráját kritizálta (Népszabadság, 2016. május 14), amelyhez csatlakozott Zsadányi István Zsolt A termodinamika alaptörvénye és az infláció című cikkével (Világgazdaság, 2016. június 24.), aki az eltérő induló ár- és bérszintek szerepére hívta fel a figyelmet. Az EU-t egy olyan víztartályhoz hasonlította, amiben felhúzták a hideg- és meleg vizet elválasztó lemezt, így elindult a hőmérséklet kiegyenlítődés. A fejletlenebb országok nagyobb inflációját az alacsonyabb induló árszintjükkel magyarázta, amely ellen – csak az árstabilitásra figyelve – feleslegesen nagy erővel hadakoztak a jegybankok.

Úgy gondolom, hogy a munkaerő, a tőke és az áruk áramlása a kockázattal korrigált, nagyobb jövőbeli reálhozam irányába tart, amit szabadpiaci dinamikai törvényének neveznék.

Érvényesülését az EU országainak pályáján - induló pozíciójuk ismeretében - az alábbiakban elemzem.

Megjelent: Napi Gazdaság 

2012. május 14. hétfő, 14:49

Az Európai Bizottság (EB) államháztartási egyenleg/GDP arányra vonatkozó becsléseinek a hibája meghaladja a közgazdaságilag elfogadható mértéket. Szankciók ezekre az előrejelzésekre jelenleg nem alapozhatók.

Az EU egyik fontos gazdasági célkitűzése, hogy minden tagállamot magában foglaló valutaövezetté váljon, minden országban euró legyen a fizetőeszköz. A valutaövezetből származó gazdasági előnyök kibontakozásának egyik fontos feltétele, hogy a valutaövezetet alkotó országok összesített államháztartási (áht) egyenlege és államadóssága összhangban legyen az adott övezet hosszútávon fenntartható növekedési ütemével. Ezt jelenleg az úgynevezett maastrichti kritériumrendszer előírásával és a betartását szolgáló jogi eljárási mechanizmussal biztosítják.

(Megjelent: 2015.03.23. Napi Gazdaság)

 „Az útfüggő piac az, ahol az idő tényleg számít. A neoklasszikus közgazdaságtan útfüggetlenként képzeli el a közgazdaságot”. (Lee Smolin)

Cikksorozatunkban arra mutattunk rá, hogy a maastrichti kritériumrendszer (MK) mint közgazdasági szellemi alkotás, eleve selejtes termék volt. Már 1992-es megalkotása idején sem volt semmilyen közgazdasági értelme annak a feltételezésnek, hogy a folyamatosan bővítendő Európai Unió pénzügyi stabilitását csakis a 23 évvel ezelőtti pár tagállamra átlagosan jellemző, 60 százalékos államadósság-ráta tudja biztosítani, és hogy ezért minden tagországban 3 százalékban kell örök időkre rögzíteni a tolerálható folyó hiányt, tekintet nélkül a belépéskori, induló makroadatokban mérhető különbségekre, tekintet nélkül az induló fejlettségbeli, bér- és árszínvonal-különbségekre, és tekintet nélkül az uniós egybenyitás után az EU privát szférájában határokon átnyúló és felépülő tőke- és jövedelem-megoszlási problémákra. Az, hogy az EU intézményrendszere e statikus, alkalmazkodásra képtelen kritérium-tákolmányra épül, pusztán öntudatlan hagyományápolás, aminek csupán pedagógia értelme lehet: segítségükkel meg lehet vesszőzni a fiskális alkoholizmusra hajlamos politikusokat – ha éppen a puha költségvetés lenne a problémaforrás. De most nem az! Úgy tűnik, hogy tőke- és jövedelemeloszlási válság van!

(Megjelent: 2015.03.12. Napi Gazdaság)

„…a Világegyetem szétválaszthatatlan kvantum egybekapcsolódása, mint egész a fundamentális valóság, és a viszonylagosan függetlenül viselkedő részek pusztán olyan sajátosságok, amelyek ettől az egésztől függenek.” (David Bohm)

Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter szerint „adóssághegyekre nem lehet fenntartható gazdasági növekedést építeni”. Ezzel minden takaros, puritán háziasszony egyetértene, pedig kártékony demagógia. Noha elképzelhető cserekereskedelmi alapon (a pénzhasználat kerülésével) is növekvő gazdaság (kvázi erre volt példa a bartermegállapodásokra épülő KGST), de a bővülő növekvő világgazdaság, amelyben a szereplőknek egyre nagyobb a pénzmegtakarítása (pénztőkéje), egyben növekvő adósságállományt („adóssághegyet”) is igényel.

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. március 04.)

„Úgy tűnik, hogy az a dolog, amit problémáink megoldására használunk (gondolkodás), egyben a forrása is a problémáinknak” (David Bohm)

Előző cikkeinkben hangsúlyoztuk: ha a jegybank is finanszírozhatná a deficitet, akkor saját pénzben nem kerülhetne sor államcsődre. Ettől azonban az 1980-as évektől kezdve a neoliberális gondolat jegyében eltiltották a jegybankokat, mert a korszakban tapasztalt magas inflációért a puha költségvetést folytató kormányzatokat hibáztatták. E gondolatmenet szerint a gyorsan kiáramló állami pénzmennyiség miatt emelkednek az árak, a pénzbőség pedig késlelteti a rosszabb cégek csődjét, így mérsékli a költséghatékonyságra való törekvést. Most azt mutatjuk be, hogy 1999 és 2007 között a költséghatékonyságra való törekvés piaci mechanizmusai természetes módon eredményeztek az Európai Unió átlagánál gyorsabb inflációt a fejletlenebb országokban, és ugyanez a spontán piaci folyamat hozta létre – javuló (!) fiskális mutatók mellett – az EU-ban azokat a privát adóssághegyeket, amelyekre rácsodálkozva a neoliberális gondolattársítás 2008-tól kezdve önbeteljesítő pesszimizmussal reagált.

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. február 23.)

„…nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a fedélzetre”. (Daniel Dennett)

Első cikkünkben a maastrichti kritériumokat (MK) a „számok zsarnokságának” neveztük. Az e kritériumokra épített nemzetközi intézmények (konvergenciakötelesség, túlzottdeficit-eljárás, valamint az ehhez adaptálódott piaci és hitelminősítési szertartások) annál erősebben kényszerítik az államokat adóemelésre és kiadáscsökkentésre a GDP-arányos deficit mérséklése érdekében, minél kevésbé képesek a spontán piaci mechanizmusok önmagukban stimulálni a növekedést – noha 2012-ben egy átfogó vizsgálatban maga az IMF is kimutatta, hogy egy százalék megszorítás átlagban 1,3 százalékkal vetette vissza a GDP-t.

Mi lehet az oka, hogy a költségvetési egyensúlyt a megszorítási logika tényszerűen igazolható bukása ellenére is önértéknek tekintjük? Miért tiltjuk el a jegybankot attól, hogy a kormány fizetőképességét biztosíthassa? És miért baj, ha az államadósság meghaladja a GDP 60 százalékát, miközben a privát szféra adóssága a GDP 200 százalékát is meghaladja több fejlett, jól működő országban? Nem kevertük össze az eszközt a céllal? Mi egyáltalán a cél? Milyen filozófia alapján uralkodnak felettünk a célszámok?