(Megjelent: Napi Gazdaság 2015.02.16)
„A tudatlanság számos kiváló dolog szükséges feltétele. A Mikulás ajándékának meglelése olyan gyermeki öröm, melynek minden gyerekből ki kell vesznie a tudatlansága elvesztésével. Amint e gyerek felnő, akkor lesz képes gyerekének átadni ezt az örömöt, de majd azt az időpontot is észre kell vennie, amikor ennek értéke tovatűnik.” (Daniel Dennett)
Vajon tudatos, megfontolt közgazdasági törekvésnek nevezhető-e az a világszerte megtapasztalt igyekezet, amelynek keretében a kormányzatok le akarják szorítani a GDP-arányos költségvetési hiányt és államadósságot, vagy ez inkább reflexszerű, intézményesített, szabálykövető magatartás, hiszen az olyan nemzetközi előírások, amilyenek például a maastrichti kritériumok, a kormányzatokat erre kényszerítik? Vajon a költségvetési egyensúlyra törekvésnek olyan feltételek között is van közgazdasági értelme és társadalmi haszna, amikor a privát szférában dúló adósságválság miatt elégtelen a spontán piaci mechanizmusok által gerjesztett növekedés, amikor háztartások, vállalatok mennek tömegesen csődbe, amikor fontos állami, szociális és kulturális célokra, intézményekre nem jut pénz és amikor a szűkülő kereslet közepette az árak nemhogy nem emelkednek, de deflációs veszéllyel kell számolni? A modern hitelpénzrendszerben helytálló-e Margaret Thatcher 1983-ban kimondott és azóta világhíressé vált axiómája, mely szerint a kormánynak nincs más forrása a kiadásai fedezéséhez, mint amit az adófizetőitől be tud hajtani, továbbá tőlük, illetve a külföldi adófizetőktől kölcsön tud kérni?
A Kahneman–Tversky kutatópáros kilátáselméletét (Prospect Theory) 2002-ben közgazdasági Nobel-díjjal ismerték el. Kahnemanék kimutatták, hogy az emberek egy adott problémára attól függően reagáltak különféleképpen, hogy milyen szemszögből kerültek vele szembe. Ez a „problémakeretezés” valóságformáló hatalma. Cikksorozatunkban egy olyan nézőpontot mutatunk be, ahonnan tekintve a Thatcher által is követett, a neoliberális közgazdasági iskola által használt „problémakeretezés” egy ideig valóban kiváló dolgok szükséges feltétele volt, de az egyéni profitvadászatra építő (mikrogazdasági) szemléletmód kiterjesztése az államháztartásra (különösen a dogmákká merevített maastrichti célszámok disztingválatlan ráerőltetése a tagállamokra) eleve nem helytálló axiómára épült. Thatcher állítása egyrészt hamis, másrészt idejétmúlt: olyan egyéni döntéseket valószínűsít, amelyek összességükben visszafogják a gazdaságot.
Hamissága ellenére Thatcher axiómája jól kifejezi azt a mindent inkább a spontán piaci mechanizmusokra bízó neoliberálisnak elnevezett nézőpontot, amellyel – mint problémakeretezéssel – sikeresen vissza lehetett fogni a korszak fiskális alkoholizmusra hajló politikusait, akik az 1980-as évekig minden demagóg szociálpolitikai és iparágszubvencionálási igényt kielégítettek volna a puha költségvetéssel működtetett, jóléti rendszert kiépítő kapitalista államokban. A pusztán az adófizetőktől beszedhető forrásokra hivatkozó pénzszűke tudat kialakításának propagandája négy évtizede gazdaságfilozófiai újításnak számított, terjesztői az energia- és költséghatékony újításokat elősegítő szabadpiaci verseny szükséges feltételének tartották. Ilyen tekintetben a gazdaságtörténet valóban visszaigazolta a neoliberális várakozásokat – egy ideig. A hidegháború éveiben „leszocialistázták” azokat, akik ellenezték az állam lehetséges fizetésképtelenségét valódi piaci kockázattá alakító neoliberális jogszabályokat, mert az 1980-as években a demagóg szakszervezeti igények mellett a bér-ár spirál infláció tűnt a kapitalizmus fő belső morális ellenségének („moral hazard”). A bér-ár spiráltól sikeresen mentesített, de 2008-óta mégis pangó gazdaságok kilábalási esélyeit viszont éppen a neoliberális jogszabályok által determinált globális nézetazonosság rontja: a megtakarításkezelőknek az államcsőd lehetősége miatt félniük kell az államadósság növekedésétől. Az inflációs probléma egyik megoldó eszköze új problémát teremtett: államadósságválságok alakultak ki.
Gazdaságtörténeti tény azonban, hogy a kapitalizmus nem szükségképpen neoliberális! (És főleg nem szükségszerűen célszámdogmákba kényszerítetten neoliberális.)A nem teljesen liberális, 1980-as évek előtti kapitalizmusban a bajba kerültekről gondoskodni óhajtó államnak nem voltak kemény költségvetési korlátjai, ezért diszkrecionális módon beavatkozhatott a piac működésébe. A mindenről gondoskodni képes állam érzetét „keretezte át” Thatcher nézőpontja, amely szerint csakis adófizetőktől származó pénzt tud elkölteni a kormány. A kijelentés önmagában túlzás, hiszen a kormány a saját jegybankjától kapott pénzből is költekezhetne. Ráadásul az így szerzett pénzt vissza sem kellene fizetnie, ha a hitelt a jegybank megújítaná (vagy követeléseit újra és újra elengedné), mint egy jóságos, gazdag rokon. A hitel kamatai sem jelentenének pótlólagos költséget, mert azokat magának fizetné az állam. Ahhoz új pénzügyi jogszabályokat kellett írni, hogy Thatcher – mindent inkább a szabadpiaci mechanizmusokra építő – neoliberális hittétele gyakorlatilag is érvényesülhessen. A jegybankokat el kellett tiltani a kormányzat (a „deficit”) direkt finanszírozásától (ez a „jegybanki függetlenség” eszméje),és a jegybankok elsődleges céljává az infláció elleni küzdelmet kellett kijelölni (ez az „inflációs célkövetés” gyakorlata). Ehhez 1992-ben a Delors-bizottság hozzátett két célhányadost, amelyek a kormányzat maradék fiskális mozgásterét szűkítették: a 3 százalékos folyó hiány/GDP és a 60 százalékos államadósság/GDP hányadost. Ezek bekerültek a maastrichti kritériumok közé.
A fentiekhez hasonlatos normatívákat átvevő államok bármikor fizetésképtelenné válhatnak saját pénznemükben is, beköszöntött tehát az „államcsődizmus” és a célszámok zsarnokságának időszaka, ahol egyre több nemzet kezdett egyre inkább függeni a piac hangulatától. 1990-ben még csak 7 ország használt ilyen neoliberális filozófiájú szabályokat, 2010-re pedig már mintegy 80 állam korlátozta fiskális mozgásterét hasonló módon. A maastrichti logikájú hányadosok piacot orientáló fundamentumokká váltak, de a piac önmagában egy elvont fogalom, amelynek nincs esze, legfeljebb a szereplőinek, akik viszont nem törvényhozók, így csak alkalmazkodni tudnak a célszámok alkotta játéktérhez („adaptív várakozások”).
Az euró alapító atyái elsősorban politikusok voltak, egyikük sem lett Nobel-díjas közgazdász. A maastrichti kritériumok (MK) logikáját és belső koherenciáját igazoló érveket a megalkotóik nem mutatták be külön kiadványban, ezért tudományos alapjuk kétes, inkább egyfajta gazdaságpolitikai hitvallásnak tekinthetők, amelyet a közgazdasági korszellem szült és a politikai felhatalmazás legitimált. Az MK belső koherenciáját az 1990-es években még élénken firtató értekezésekben a szakma arra jutott, hogy azok fiskális hányadosai valószínűleg azért alakulhattak így, mert megszületésük idején, 1992-ben a szerződést aláíró országok átlagos, jövőbeli nominális növekedési ütemét nagyjából 5 százalékosra becsülték (3 százalék növekedés + 2 százalék körülire tervezett infláció). A kritériumok teremtői a pénzügyi stabilitás zálogát a GDP-arányos államadósság akkori, körülbelül 60 százalékos szintjének tartásában vagy csökkenésében látták, ebből adódhatott a 3 százalékos deficitplafon. A célszámok a meghatározásuk idején reálisnak tűnő megfontolásokon alapultak, ennél mélyebb tartalmuk azonban nincs. Ha a 22 éve használt metodikával az eurózónát mostanában jellemző 95–98 százalékos adósságráta és 2 százalékos GDP-növekedés mellett számolnánk ki a tolerálható deficitet, akkor azt körülbelül 2 százalékosra szigorítanánk. Jó recept, ha minél gyengébb a gazdaság, annál több pénzt vonunk ki belőle akkor is, ha nem bér-ár spirál okozza a lassulást? Egy IMF-kimutatás szerint 1 százalékos megszorítás átlagosan 1,3 százalékkal vetette vissza a vizsgált országok GDP-jét. A jelenlegi 3 százalékos deficitkorlát esetén 5 százalékos növekedési ütem mellett is körülbelül 10 évbe telne, hogy újra 60 százalék körüli legyen az államadósság-ráta. Miért szükséges a 60 százalékos adósságráta, és miért kell ezt tíz év alatt elérni? Erre nincs semmilyen közgazdasági magyarázat.
Közgazdasági megalapozatlansága ellenére a napjainkban uralkodó intézményi determinációk és az ehhez alkalmazkodó piaci adatértelmezési rutinok közegében kockázatos lenne egy-egy kormányzattól, ha elkülönülten, többségi konszenzus hiányában próbálna kitörni a maastrichti célszámok zsarnoksága alól. Az ember által teremtett „mém” a teremtője ellen fordult: a 22 éve alkotott kritériumok napjainkban a jóléti intézmények leépítésére motiválnak, miközben spontán nem keletkezik elég munkahely. Jövedelemkonvergencia helyett divergenciákat tapasztalunk az uniós régiók között, Kelet-Európa társadalmának a harmada az összeurópai létminimumnak megfelelő jövedelmi szint alatt él. A divergencia migrációs feszültségek forrása lett, és így a bevándorlás- és EU-ellenes hangokat erősíti.
Semmilyen diktatúra nem kívánatos, így a maastrichti célhányadosok szerinti „számok zsarnoksága” sem az. Cikksorozatunkban amellett fogunk érvelni, hogy maguk a maastrichti kritériumok is igen nagy szerepet játszottak a növekvő jövedelemeloszlási egyenlőtlenségek és a privát adósságválság kialakulásában, ezért érthető, hogy ezeknek a kritériumoknak a még szigorúbb erőltetése a válságkezelés hat éve alatt csak mélyíteni volt képes ezeket a problémákat, de megoldani nem tudta őket. Erről az intézményi determinációkat tiszteletben tartó kormányzati politikusok nem tehetnek, hiszen a „józan ész” azt diktálja, hogy „ne költs többet a bevételeidnél”, és „ne próbálj az árral szemben haladni”! Ami azonban a háztartások szintjén ésszerű imperatívusz, az egy olyan zártnak mondható gazdaságban, mint az EU, közgazdaságilag nem mindig racionális: ha mindenki egyszerre kezd megtakarítani, akkor csökken a fogyasztás, zsugorodik a gazdaság, az állam nem jut elég adóbevételhez, romlanak a hányadosok.
Álláspontunk szerint eljött az ideje, hogy tudatosabbá tegyük hozzáállásunkat hazai és nemzetközi intézmények által mechanikusan követett közgazdasági célszámokhoz, és ha sikerül ehhez kialakítani a többségi konszenzust, merjünk rajtuk túllépni.
A cikksorozat elemei:
A célszámok eredete (kiegészítő jegyzet)
Teremtője ellen fordult a fiskális mém
Az inflációs célszámok ellenőrizetlen filozófiája
