(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. február 23.)
„…nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a fedélzetre”. (Daniel Dennett)
Első cikkünkben a maastrichti kritériumokat (MK) a „számok zsarnokságának” neveztük. Az e kritériumokra épített nemzetközi intézmények (konvergenciakötelesség, túlzottdeficit-eljárás, valamint az ehhez adaptálódott piaci és hitelminősítési szertartások) annál erősebben kényszerítik az államokat adóemelésre és kiadáscsökkentésre a GDP-arányos deficit mérséklése érdekében, minél kevésbé képesek a spontán piaci mechanizmusok önmagukban stimulálni a növekedést – noha 2012-ben egy átfogó vizsgálatban maga az IMF is kimutatta, hogy egy százalék megszorítás átlagban 1,3 százalékkal vetette vissza a GDP-t.
Mi lehet az oka, hogy a költségvetési egyensúlyt a megszorítási logika tényszerűen igazolható bukása ellenére is önértéknek tekintjük? Miért tiltjuk el a jegybankot attól, hogy a kormány fizetőképességét biztosíthassa? És miért baj, ha az államadósság meghaladja a GDP 60 százalékát, miközben a privát szféra adóssága a GDP 200 százalékát is meghaladja több fejlett, jól működő országban? Nem kevertük össze az eszközt a céllal? Mi egyáltalán a cél? Milyen filozófia alapján uralkodnak felettünk a célszámok?
Thatcher 1983-ban nyilvánította ki hittételét, miszerint az államnak nincs más elkölthető pénze, mint amit az adófizetőitől be tud hajtani. Azóta több közgazdász-generáció nőtt fel úgy, hogy az erre az állításra felépített intézményrendszer (mémkomplexum) közegében fel sem merült benne, hogy e hitdogma megszületésének körülményeit összehasonlítsa – például – korunk problémáival és az állítás valóságtartalmát vagy a MK értelmét megkérdőjelezze. Ezért bemutatjuk azt a közgazdasági tézist, amelynek tagadásaként (antitéziseként) a neoklasszikus (másképp neoliberális) filozófia megszületett, amelynek nevében a „neo” jelző a XVIII. századi, klasszikus Adam Smith-i gondolathoz viszonyít.
A klasszikus felfogás szerint a profitra törő egyéni érdekek szabadjára engedése összességében csakis erősebb, működőképesebb gazdaságot eredményezhet annál, amelyben megengedett, hogy az állam megpróbálja befolyásolni – ösztönözni vagy visszafogni – a szereplőket.
A neoliberalizmus előtti, de hitelpénzre épülő kapitalizmus idejében államcsőd nem következhetett be saját pénzben: az államot ugyanis a saját jegybankja is kisegíthette, nem kellett feltétlenül az adófizetőktől forrásokat elvonnia azért, hogy piaci hitelezőit kifizesse. Kemény költségvetési korlátok hiányában az állam a közlekedési és a szociális ellátórendszer infrastruktúrájának fejlesztésével akkor is élénkíteni tudta a gazdaságot, amikor a spontán mechanizmusok – például egy piaci pánikhatás következtében – erre nem voltak képesek, mert sem a befektetők, sem a háztartások nem mertek költekezni, és a fogyasztás drámaian esni kezdett.
A Thatcherre nagy hatást gyakorló közgazdász, Milton Friedman azonban úgy vélte: a GDP nem pusztán az olajárrobbanás miatt stagnált, hanem a hitelpénzből túl könnyen költekező kormányzatok, valamint a bérek és a jóléti ellátások színvonalemelését követelő szakszervezetek miatt. Az olaj árát az 1973-ban kitört jom–kuppuri háború és a nyugati államokat sújtó olajembargó robbantotta fel. A dolgozók az olajárrobbanás éveiben egyre nagyobb béremelést követeltek, és ha nem kapták meg, a munkanélküli-segélyt választották – legalábbis Friedman szerint. A megemelt bérek miatti költségnövekedés viszont áremelésekhez vezetett, a magasabb bér vásárlóereje semmit sem nőtt, a béremelési igények ugyanakkor erősödtek, aminek következtében megemelkedtek az inflációs várakozások is. A baloldali kormányzatok valóban sok esetben szubvencionáltak bajba került cégeket és kerülték a konfliktusokat a szakszervezetekkel – akkor is, amikor a gazdaság éppen stagnált. Mivel az áremelkedést a neoliberális Friedman elsősorban a puha költségvetésnek rótta fel, a Thatcherék által szorgalmazott megszorítások (pénzmennyiség-szűkítés) egyrészt arra voltak hivatottak, hogy megtörjék a bér–ár spirál következményének tekintett inflációt, másrészt a vállalkozókat energia- és költséghatékony megoldások felé tereljék. A cél tehát a költséghatékonyságra serkentő alacsony inflációs környezet létrehozása volt. Ennek egyik eszközeként kellett eltiltani a jegybankokat a deficit finanszírozásától.
A dollár kvázi-aranyfedezetét 1971-ben szüntették meg (az USA-val szembeni aktívumot igény esetén aranyra kellett konvertálni, ezt 1971-től az USA nem vállalta tovább), az olajárrobbanás pedig 1973-ban indult, érthető tehát, hogy az aranyfedezetű rendszer konzervatív hívei az áremelkedések apropóján a hitelpénzmennyiség szabályozását szorgalmazták. Pedig az inflációt a néhány év alatt harmincszorosára emelkedő olajárral is meg lehetett magyarázni – képzeljük csak el, mi történne, ha a literenkénti üzemanyagár 300-400 forintról 10 ezer forintos magasságba emelkedne! Ez lenne a „költségvezérelt” infláció. Nem csoda, hogy az inflációt „bér–ár spirálként” értelmező „neoliberális valóságkeretezés” első nekifutásra nem is élvezte a többség támogatását.
Milton Friedmant azonban 1976-ban Nobel-díjjal értékelték fel, az ő nézeteit terjesztő Thatcher pedig 1979-ben hatalomra került, így a helyzet megváltozott. A Nyugat végül túlélte az olajválságot, a Szovjetunió viszont 1991-re felbomlott: úgy tűnt, a költségvetési egyensúlyt önértéknek beállító neoliberalizmus a győztes logika. Az 1992-ben elfogadott MK-t megalkotó gazdaságpolitikusok az EU-hoz csatlakozni kívánó tagországok felzárkózásához a legjobb módszernek azt tartották, ha a tolerálható inflációs és kamatszintet a legalacsonyabb inflációjú és kamatozású országok referenciaadataihoz rögzítik, legfeljebb 1,5, illetve 2 százalékos túllépést engedve. A kormányzat mozgásterét a háromszázalékos deficitráta és a 60 százalékos adósságráta keretei közé szorították, noha az optimális valutaövezetekkel foglalkozó irodalomban korábban soha, sehol nem jelent meg az a feltétel, hogy a tagországokban a fiskális feltételeknek (adósság- és deficitrátáknak) azonosnak kellene lenniük. Az adósságráta-kritérium indokoltságát Európa egyetlen korábbi és működő valutauniójának példája is kétségbe vonta, amely Belgium és Luxemburg között állt fenn: 1997-ben az előbbiben 122, az utóbbiban 7 százalék körüli volt a GDP-arányos államadósság. A költségvetési egyensúlyt önértéknek beállító filozófia jelentette az árupénz logikáját követő neoliberalizmus végső diadalát a korábban többségi konszenzust élvező gazdaságfilozófia felett. Az utóbbi hívei teljesen más konvergenciautat javasoltak, mint a minden sikert az árstabilitástól váró neoliberálisok. Ezt a konvergenciamegközelítést az 1977-es MacDougall-bizottság dolgozta ki az akkor még csak kilenctagú EU-nak.
A Donald MacDougall által vezetett bizottság öt föderáció (USA, NSZK, Svájc, Ausztrália és Kanada) és három ország (Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország) régióinak együttműködését és az elmaradottabb régiók felzárkózásának történetét vizsgálta meg. A szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy elsősorban jövedelmek (!), nem pedig a tagországi vagy regionális költségvetések konvergenciájára kell ügyelni. A felzárkózás céljaként az unión belüli gazdasági esélyegyenlőtlenség csökkenését jelölték meg. Javaslatuk szerint arra kell törekedni, hogy az egy főre jutó átlagos jövedelmek – azaz lényegében a fejlettségi szintek – minél előbb kiegyenlítődjenek. A MacDougall-bizottság nem javasolt költségvetésihiány- és államadósság-plafon célszámokat, mivel tagjai tisztában voltak azzal, hogy a felzárkózás idején a vámok eltörlése és a tőke, illetve az áruk szabad áramlása olyan lokális sokkokat okozhat az elmaradottabb régiókban, hogy azok kiemelt támogatásokra és egyéb jövedelemtranszferekre fognak szorulni. A neoliberális antitézis győzelmével e bizottság javaslatai eltűntek a tárgyalóasztalokról, és végül a puha költségvetés és az infláció ellen berendezkedő, fiskális és monetáris célszámokra épülő konvergenciát javasló Delors-bizottság maastrichti kritériumai lettek az eurótákolmány alappillérei. Maga MacDougall azt jósolta, hogy ez az eurószisztéma nem tesz majd jót a tagországoknak. Úgy tűnik, neki lett igaza.
A monetáris kritériumok első pillantásra érthetőnek tűnnek. Ha egy fejlett, alacsony inflációjú ország polgárai vagyunk, jogosnak tűnik, ha aggódunk a csatlakozni kívánó vagy már csatlakozott állam magasabb inflációs ütemétől, hiszen – morálisan állandó készültségben álló közgazdászként – reflexszerűen a puha költségvetés társadalomzüllesztő hatását látjuk benne érvényesülni. Bár az Európai Unióban a jegybankok első számú céljává az árstabilitást tették, az infláció – inflációtraumás reflexeink ellenére – nem feltétlenül jelent rosszat, sőt a tagországok többsége esetében pusztán a növekedés vagy a felzárkózás mellékjelenségeként kellett volna értelmezni.
Az inflációsütem-konvergenciát – a mögöttes filozófia firtatása nélkül, a többi csatlakozó országgal együtt – mi, magyarok is elfogadtuk kötelességként, miközben 1999-ben a magyar, a lengyel és a cseh árszint 66-68 százalékkal maradt el a némettől, Románia esetében ez a mutató 80 százalék volt, de Spanyolországban és Görögországban is elérte a 30 százalékot. Ha egyfelől van némi elképzelésünk a kereskedők észjárásáról, másfelől elfogadjuk, hogy a bérek és az árszint felzárkózása között szoros összefüggés van (ezt következő cikkünkben tényadatokkal is igazolni fogjuk), akkor beláthatjuk: az emelkedő árak ellen a kamatpolitikán keresztül és az árfolyam erősítésével folytatott küzdelem a gazdasági szerkezetet a belföldi termelők rovására torzítja (a versenyképesség romlása és az emelkedő beruházási és fogyasztási hitelkamatköltségek miatt). Ha ugyanis a 66 százalékos különbséget 1,5 százalékos tételekben lehet csak ledolgozni, abból elméletileg az következik, hogy eleve több mint 40 évet szánunk a felzárkózásra (66%/1,5%=44 év). Amikor viszont a magyar szakértők 2000-ben – nyilván csak a fiskális előírásokra koncentrálva – még öt-hat éven belüli euróbevezetésről beszéltek, az azt is jelenthette, hogy akár 10 százalékos többletinfláció is tolerálható (66%/6 év=11%). Ez azonban összeomlasztaná a kétszázalékos inflációs célra épített EU-konvergencia filozófiai tákolmányát.
Az MK megalkotói nem vették figyelembe az uniós egybenyitás előtt álló országok árszintjei között fennálló hatalmas különbségeket. Így az árstabilitás célját követni kénytelen kormányzatoknak az árfelzárkózást „bűnös” inflációnak kellett kezelniük. Következő cikkünkben bemutatjuk, hogy az árfelzárkózás a költséghatékonyságra törekvő szabadpiaci mechanizmusok természetes velejárója volt.
A cikksorozat elemei:
A célszámok eredete (kiegészítő jegyzet)
Teremtője ellen fordult a fiskális mém
Az inflációs célszámok ellenőrizetlen filozófiája
