Zsadányi István Zsolt vélemény cikke a HVG-ben.

László Náray,  István Zsadányi 

(Published on 23/03/2015 Daily Economy)

  “The road-dependent market is where time really matters. Neoclassical economics imagines economics as a road-independent market”. (Lee Smolin)

In our series of articles, we pointed out that the Maastricht criteria system (Mc) was an intellectually defective product of economics.  Why? The reason being even at the time of its creation in 1992, there was no economic ground to assume that the financial stability of a hypothetical and continuously expanding EU can only be secured by 60 % government debt rate. Why exactly 60%? Beyond the fact that this number (60%) was the average government debt rate of the 9 Founder States 23 years ago (1991/92), there is no other well-founded reasoning.

In a depressing environment that considers budget equilibrium as a good thing what we must have, extreme political ideas are spreading again, just like in Germany after the First World War. (In the 1920s, the Germans were overwhelmed by a huge obligation of reparation by the narrow-minded politicians of the age.)

Maastricht targets are unnecessarily tight.

Laszlo Naray, Istvan Zsadanyi:

Published: 02.23. 2015. (Napi Gazdaság printed, online)

...there is no such thing as philosophy-free science; there is only science whose philosophical baggage is taken on board without examination." (Daniel C. Dennett)

Let us now check the philosophical baggage we took on board ( without prior examination in 1992) when we all agreed to use the same inflation target numbers, as decreed by the Maastricht Criteria.

In our first article, we called Maastricht criteria (MC) " The tyranny of numbers".  International institutions built on these criteria (i.e. coerced fiscal convergence, excessive deficit procedure  and the adapted market and credit rating rituals) are forcing states to raise taxes and reduce expenditure in order to reduce their GDP-proportionate deficit exactly within  those given time-lines ,  when the spontaneous market mechanisms alone are unable to generate sufficient incomes - although the IMF itself showed in a comprehensive study in 2012 that 1 % austerity on average resulted in a 1,3 % decrease in the GDP.

What could be the reason why the budget balance is considered to be a vital issue in spite of the proven fact that the austerity logic has created a great deal of insufficient damage? Why are the central banks not allowed to give money to those governments in need? And why is it bad if public debt exceeds 60 % of GDP, while private debt is over 200 % of GDP in more developed, well-functioning countries? Didn't we mix the tool with the goal? What is the goal at all?

Szerző: Zsadányi István Zsolt

Megjelent: Magyar Nemzet, 2017.11.03

Descartes, a 17. század híres francia matematikusa megfigyelte, hogy nagyon okos embereknek sokszor egymástól teljesen eltérő véleménye tud lenni ugyan arról a dologról, noha az eltérő vélekedések közül csak egyetlen igaz lehet. Eltökélte, hogy minden kézenfekvőnek tűnő vélekedésben kételkedni kezd. Kisvártatva saját gondolataiban, sőt, a létezésében is kételkedni kezdett, nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy csupán egy furfangos erő hiteti el vele, hogy a földön áll és az ég van felette. Minden csak illúzió? Saját létezésére végül csak egyetlen kétségbe vonhatatlan bizonyítékot talált: magát a tényt, hogy éppen kételkedik: „kételkedek, tehát vagyok”. Ez a meglátása vált szállóigévé abban a formában, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”.

Okos emberek most az euró magyar bevezetésének időzítéséről vitáznak. Pukli István pártja szerint vagy az eurót választjuk, vagy a rubelt, az MSZP alelnöke, Újhelyi István pedig azt állítja, hogy az euró a haladást jelképezi, a forint pedig azt az orbáni politikát, ami a perifériára szorulás kockázatával jár.

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. február 23.)

„…nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a fedélzetre”. (Daniel Dennett)

Első cikkünkben a maastrichti kritériumokat (MK) a „számok zsarnokságának” neveztük. Az e kritériumokra épített nemzetközi intézmények (konvergenciakötelesség, túlzottdeficit-eljárás, valamint az ehhez adaptálódott piaci és hitelminősítési szertartások) annál erősebben kényszerítik az államokat adóemelésre és kiadáscsökkentésre a GDP-arányos deficit mérséklése érdekében, minél kevésbé képesek a spontán piaci mechanizmusok önmagukban stimulálni a növekedést – noha 2012-ben egy átfogó vizsgálatban maga az IMF is kimutatta, hogy egy százalék megszorítás átlagban 1,3 százalékkal vetette vissza a GDP-t.

Mi lehet az oka, hogy a költségvetési egyensúlyt a megszorítási logika tényszerűen igazolható bukása ellenére is önértéknek tekintjük? Miért tiltjuk el a jegybankot attól, hogy a kormány fizetőképességét biztosíthassa? És miért baj, ha az államadósság meghaladja a GDP 60 százalékát, miközben a privát szféra adóssága a GDP 200 százalékát is meghaladja több fejlett, jól működő országban? Nem kevertük össze az eszközt a céllal? Mi egyáltalán a cél? Milyen filozófia alapján uralkodnak felettünk a célszámok?