Előzmények:

Thomas Piketty 2018. januárjában írt egy blogbejegyzést, benne egy ábrával, ami azt mutatja, hogy valójában több jövedelmet termeltünk a külföldi tőketulajdonosoknak, mint amennyire nettó haszonélvezői vagyunk az EU transzfereknek. Piketty blogbejegyzéséről beszámoló magyar híradások hamar népszerűek lettek a jobboldaliak által kedvelt médiafelületeken. 

Oblath Gábor a Költségvetési Tanács volt elnöke erre írt egy cikket, amiben azt állította, hogy a Piketty bejegyzésében szereplő ábra egy olyan "összehasonlítás" ami - mind közgazdasági, mind pedig statisztikai szempontból - téves és félrevezető." Kritikájában Oblath azt vezette le, hogy valójában igenis "osztogatnak" nekünk, nem pedig "fosztogatnak" minket Európa tőkései és adófizetői. Oblath Gábor tekintélyének erejét jelzi, hogy érveit elfogadták a témához inkább a másik oldalról szóló olyan közgazdászok is, akik véleményük alapján végül azoknak a kelet európai véleményformálóknak a tömegét növelték, akik szerint hiba lenne adományként kezelni az EU transzfereket, tehát nem igazán tartozunk hálával a kohéziós forrásokért.

Lehetőséget kértem a portfolio.hu szerkesztőitől arra, hogy elmagyarázzam azt, hogy ha Oblath szerint Piketty ábrája félrevezető, akkor Oblath azon statisztikai műveletei is "félrevezetőek", amelyekkel azt kívánta bizonyítani, hogy a Piketty-ábra "félrevezető" és téves. Nem az!

(Az alábbi írás a portfolio.hu oldalán jelent meg 2018.03.10-én.)

Thomas Piketty blogjának januári bejegyzése szerint a szabadpiaci mechanizmusok világszerte egyre súlyosabb egyenlőtlenségekhez vezettek. A pénzügyi hatékonyságot kereső, szabadon mozgó tőke és a munkaerő mozgása oda vezetett, hogy az erősek még erősebbek lettek, a gazdag országok elszívják a szegényebb régiókban drága adófizetői pénzen megképzett, piacképes munkaerőt. Pl. magyar orvosok, ápolók tömegei mennek külföldre dolgozni, miközben, tegyük hozzá Piketty érveihez, nemrég még a németek költötték GDP-arányosan a fejlett országok (az un. OECD tagok) közül szinte a legkevesebbet felsőoktatásra.

Megjelent: Világgazdaság 

Surányi György a német ízlést kielégítő jegybanktörvény antiinflációs monokultúráját kritizálta (Népszabadság, 2016. május 14), amelyhez csatlakozott Zsadányi István Zsolt A termodinamika alaptörvénye és az infláció című cikkével (Világgazdaság, 2016. június 24.), aki az eltérő induló ár- és bérszintek szerepére hívta fel a figyelmet. Az EU-t egy olyan víztartályhoz hasonlította, amiben felhúzták a hideg- és meleg vizet elválasztó lemezt, így elindult a hőmérséklet kiegyenlítődés. A fejletlenebb országok nagyobb inflációját az alacsonyabb induló árszintjükkel magyarázta, amely ellen – csak az árstabilitásra figyelve – feleslegesen nagy erővel hadakoztak a jegybankok.

Úgy gondolom, hogy a munkaerő, a tőke és az áruk áramlása a kockázattal korrigált, nagyobb jövőbeli reálhozam irányába tart, amit szabadpiaci dinamikai törvényének neveznék.

Érvényesülését az EU országainak pályáján - induló pozíciójuk ismeretében - az alábbiakban elemzem.

(Megjelent: 2015.03.23. Napi Gazdaság)

 „Az útfüggő piac az, ahol az idő tényleg számít. A neoklasszikus közgazdaságtan útfüggetlenként képzeli el a közgazdaságot”. (Lee Smolin)

Cikksorozatunkban arra mutattunk rá, hogy a maastrichti kritériumrendszer (MK) mint közgazdasági szellemi alkotás, eleve selejtes termék volt. Már 1992-es megalkotása idején sem volt semmilyen közgazdasági értelme annak a feltételezésnek, hogy a folyamatosan bővítendő Európai Unió pénzügyi stabilitását csakis a 23 évvel ezelőtti pár tagállamra átlagosan jellemző, 60 százalékos államadósság-ráta tudja biztosítani, és hogy ezért minden tagországban 3 százalékban kell örök időkre rögzíteni a tolerálható folyó hiányt, tekintet nélkül a belépéskori, induló makroadatokban mérhető különbségekre, tekintet nélkül az induló fejlettségbeli, bér- és árszínvonal-különbségekre, és tekintet nélkül az uniós egybenyitás után az EU privát szférájában határokon átnyúló és felépülő tőke- és jövedelem-megoszlási problémákra. Az, hogy az EU intézményrendszere e statikus, alkalmazkodásra képtelen kritérium-tákolmányra épül, pusztán öntudatlan hagyományápolás, aminek csupán pedagógia értelme lehet: segítségükkel meg lehet vesszőzni a fiskális alkoholizmusra hajlamos politikusokat – ha éppen a puha költségvetés lenne a problémaforrás. De most nem az! Úgy tűnik, hogy tőke- és jövedelemeloszlási válság van!

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. március 04.)

„Úgy tűnik, hogy az a dolog, amit problémáink megoldására használunk (gondolkodás), egyben a forrása is a problémáinknak” (David Bohm)

Előző cikkeinkben hangsúlyoztuk: ha a jegybank is finanszírozhatná a deficitet, akkor saját pénzben nem kerülhetne sor államcsődre. Ettől azonban az 1980-as évektől kezdve a neoliberális gondolat jegyében eltiltották a jegybankokat, mert a korszakban tapasztalt magas inflációért a puha költségvetést folytató kormányzatokat hibáztatták. E gondolatmenet szerint a gyorsan kiáramló állami pénzmennyiség miatt emelkednek az árak, a pénzbőség pedig késlelteti a rosszabb cégek csődjét, így mérsékli a költséghatékonyságra való törekvést. Most azt mutatjuk be, hogy 1999 és 2007 között a költséghatékonyságra való törekvés piaci mechanizmusai természetes módon eredményeztek az Európai Unió átlagánál gyorsabb inflációt a fejletlenebb országokban, és ugyanez a spontán piaci folyamat hozta létre – javuló (!) fiskális mutatók mellett – az EU-ban azokat a privát adóssághegyeket, amelyekre rácsodálkozva a neoliberális gondolattársítás 2008-tól kezdve önbeteljesítő pesszimizmussal reagált.

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. február 23.)

„…nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a fedélzetre”. (Daniel Dennett)

Első cikkünkben a maastrichti kritériumokat (MK) a „számok zsarnokságának” neveztük. Az e kritériumokra épített nemzetközi intézmények (konvergenciakötelesség, túlzottdeficit-eljárás, valamint az ehhez adaptálódott piaci és hitelminősítési szertartások) annál erősebben kényszerítik az államokat adóemelésre és kiadáscsökkentésre a GDP-arányos deficit mérséklése érdekében, minél kevésbé képesek a spontán piaci mechanizmusok önmagukban stimulálni a növekedést – noha 2012-ben egy átfogó vizsgálatban maga az IMF is kimutatta, hogy egy százalék megszorítás átlagban 1,3 százalékkal vetette vissza a GDP-t.

Mi lehet az oka, hogy a költségvetési egyensúlyt a megszorítási logika tényszerűen igazolható bukása ellenére is önértéknek tekintjük? Miért tiltjuk el a jegybankot attól, hogy a kormány fizetőképességét biztosíthassa? És miért baj, ha az államadósság meghaladja a GDP 60 százalékát, miközben a privát szféra adóssága a GDP 200 százalékát is meghaladja több fejlett, jól működő országban? Nem kevertük össze az eszközt a céllal? Mi egyáltalán a cél? Milyen filozófia alapján uralkodnak felettünk a célszámok?