Megjelent: Világgazdaság 

„A hitelnyújtás egyben pénzteremtés” – írta Surányi György az elmúlt 15 év inflációs célszám-követési kultúráját kritizáló dolgozatában (Népszabadság, 2016. május 14).

Induljunk ki ennek inverzéből: hiteltörlesztés nélkül a pénz nem szűnik meg. A Földön a pénz és adósság mennyisége mindig egyenlő. Ha a jegybankok túl sok pénzzel hitelezik a deficitet a megtakarítási szándékokhoz képest, a többletpénz a fogyasztási cikkek árnövekedésében csapódhat ki. Most kvázi nincs infláció az EU-ban. Viszont a megtakarítási eszközök árfolyama magas, a hozamok a mélyben vannak. A megtakarítási szándék (félelem) hatása nagyobb a jegybanki „pénzpumpáknál”? 
Most deflációs veszély van, elégtelen a kereslet, a GDP alig nő, s nem jut elég pénz az adósokhoz, hogy törleszthessenek. Ha nem nő a GDP, az állam sem tud elég adóbevételhez jutni, az államadósság/GDP ráták emelkednek leminősítési hullámokat indítva el. Ha a jegybankok pénzpumpája került szóba, akkor a német véleményvezérek rögtön inflációt vizionáltak, és még jobban ragaszkodtak a megszorításokhoz.

(Megjelent: 2015.03.23. Napi Gazdaság)

 „Az útfüggő piac az, ahol az idő tényleg számít. A neoklasszikus közgazdaságtan útfüggetlenként képzeli el a közgazdaságot”. (Lee Smolin)

Cikksorozatunkban arra mutattunk rá, hogy a maastrichti kritériumrendszer (MK) mint közgazdasági szellemi alkotás, eleve selejtes termék volt. Már 1992-es megalkotása idején sem volt semmilyen közgazdasági értelme annak a feltételezésnek, hogy a folyamatosan bővítendő Európai Unió pénzügyi stabilitását csakis a 23 évvel ezelőtti pár tagállamra átlagosan jellemző, 60 százalékos államadósság-ráta tudja biztosítani, és hogy ezért minden tagországban 3 százalékban kell örök időkre rögzíteni a tolerálható folyó hiányt, tekintet nélkül a belépéskori, induló makroadatokban mérhető különbségekre, tekintet nélkül az induló fejlettségbeli, bér- és árszínvonal-különbségekre, és tekintet nélkül az uniós egybenyitás után az EU privát szférájában határokon átnyúló és felépülő tőke- és jövedelem-megoszlási problémákra. Az, hogy az EU intézményrendszere e statikus, alkalmazkodásra képtelen kritérium-tákolmányra épül, pusztán öntudatlan hagyományápolás, aminek csupán pedagógia értelme lehet: segítségükkel meg lehet vesszőzni a fiskális alkoholizmusra hajlamos politikusokat – ha éppen a puha költségvetés lenne a problémaforrás. De most nem az! Úgy tűnik, hogy tőke- és jövedelemeloszlási válság van!

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. február 23.)

„…nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a fedélzetre”. (Daniel Dennett)

Első cikkünkben a maastrichti kritériumokat (MK) a „számok zsarnokságának” neveztük. Az e kritériumokra épített nemzetközi intézmények (konvergenciakötelesség, túlzottdeficit-eljárás, valamint az ehhez adaptálódott piaci és hitelminősítési szertartások) annál erősebben kényszerítik az államokat adóemelésre és kiadáscsökkentésre a GDP-arányos deficit mérséklése érdekében, minél kevésbé képesek a spontán piaci mechanizmusok önmagukban stimulálni a növekedést – noha 2012-ben egy átfogó vizsgálatban maga az IMF is kimutatta, hogy egy százalék megszorítás átlagban 1,3 százalékkal vetette vissza a GDP-t.

Mi lehet az oka, hogy a költségvetési egyensúlyt a megszorítási logika tényszerűen igazolható bukása ellenére is önértéknek tekintjük? Miért tiltjuk el a jegybankot attól, hogy a kormány fizetőképességét biztosíthassa? És miért baj, ha az államadósság meghaladja a GDP 60 százalékát, miközben a privát szféra adóssága a GDP 200 százalékát is meghaladja több fejlett, jól működő országban? Nem kevertük össze az eszközt a céllal? Mi egyáltalán a cél? Milyen filozófia alapján uralkodnak felettünk a célszámok?