A költségvetési egyensúlyszemlélet kritikája

(egyen)súlytalanság

(egyen)súlytalanság

Kételkedni euróban, unióban, mindenben

Kell-e bajlódni egy unióban az egyes tagországok mérleghiányával?

2017. november 14. - sadani

Szerző: Zsadányi István Zsolt

Megjelent: Magyar Nemzet, 2017.11.03

Descartes, a 17. század híres francia matematikusa megfigyelte, hogy nagyon okos embereknek sokszor egymástól teljesen eltérő véleménye tud lenni ugyan arról a dologról, noha az eltérő vélekedések közül csak egyetlen igaz lehet. Eltökélte, hogy minden kézenfekvőnek tűnő vélekedésben kételkedni kezd. Kisvártatva saját gondolataiban, sőt, a létezésében is kételkedni kezdett, nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy csupán egy furfangos erő hiteti el vele, hogy a földön áll és az ég van felette. Minden csak illúzió? Saját létezésére végül csak egyetlen kétségbe vonhatatlan bizonyítékot talált: magát a tényt, hogy éppen kételkedik: „kételkedek, tehát vagyok”. Ez a meglátása vált szállóigévé abban a formában, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”.

Okos emberek most az euró magyar bevezetésének időzítéséről vitáznak. Pukli István pártja szerint vagy az eurót választjuk, vagy a rubelt, az MSZP alelnöke, Újhelyi István pedig azt állítja, hogy az euró a haladást jelképezi, a forint pedig azt az orbáni politikát, ami a perifériára szorulás kockázatával jár.

A Jó és a Rossz küzdelmét sugalló fekete-fehér képet igyekezett árnyalni e lap hasábjain előbb Wiedemann Tamás, a gazdasági rovat munkatársa, majd Dobozi István a Világbank volt vezető közgazdásza. Mindketten a termelékenységünk jelenlegi, relatíve alacsony szintje miatt féltik nemzetünket az eurótól. Ha itthon egy kalapácsot drágábban állítunk elő, mint a külföld, akkor import kalapácsot veszünk. Ez rontja a külkermérleget. A folyamatot forintleértékeléssel lassíthatjuk, mert így drágul az import kalapács. Dobozi szerint az EU tagok egybenyitott piacain az egységes valuta az eleve erős országok termelőinek hasznára és a gyengébbek kárára dolgozik. A saját valuta megtartása - legalább a leértékelés lehetősége miatt - a gyengék védelmét szolgálhatja.  A védelem hiánya és a teljes piaci nyitással járó egyenlőtlen erőviszonyok miatt szavazott nemmel az EU tagságra 2004-ben Wiedemann. A liberalizáció az ex KGST országok gazdasági erejéhez képest túl korai volt, a régióban egész ágazatok váltak a külföldről jött, nehézsúlyú versenyzők martalékává. A közgazdasági Nobel díjas Stiglitz a sikeresen felzárkózó ázsiai országok titkát abban ragadta meg 2002-ben írt könyvében, hogy ezek az államok nem hagyták magukat elsodorni az 1986-os washingtoni konszenzus divathullámával, nem engedtek a teljes liberalizáció követelőinek, csak fokozatosan nyitották meg piacaikat.

Oblath Gábor közgazdász (költségvetési tanács volt elnöke) szintén az alacsonynak mért termelékenységünk miatt tart a gyors euró átvételtől. Azonban a kalapácstermelés és egy nemzetgazdaság teljesítményének a mérése két külön dolog. Legalábbis erre hívta fel a figyelmet a „lusta görögök” szidalmazása kapcsán Mark Buchanan fizikus a Bloomberg hasábjain. A technológia intenzív autóiparban a munkaegységre jutó GDP-t jobban lehet növelni, mint pl. a kevés technológiát igénylő masszírozás vagy turizmus esetén. Noha Oblathék kimutatták, hogy a magyar bérek pont olyan szinten vannak, mint a termelékenységünk, Galgóczi Béla közgazdász meg pont azt hozta ki az adatokból, hogy a külkereskedelemnek legjobban kitett szektorban, a feldolgozóiparban, az egységnyi magyar munkaerő költségre magasabb hozzáadott érték jut, mint a németeknél. Hiába nőttek gyorsabban a bérek egy eleve alacsony bérszintről indult régióban, mint a németeknél, sem a görög, sem a spanyol bérek nem érték utol a német órabért 2008-ra. Még mindig olcsóbban termeltek „kalapácsot”, mint a német, tehát a külker mérleghiányok kialakulásának okain még tipródnunk kell egy kicsit…De kell-e egyáltalán bajlódni egy unióban egy tagország mérleghiányával?  

A volt NDK-ban 1990-től 2014-ig 1500 milliárd euróval több pénzt költöttek el, mint amennyit az ott élők megtermeltek. Mivel az NDK megbújt az egyesült Németország mutatói mögött, ezért onnan a tőke soha nem menekült el egyensúlyvesztésre hivatkozva. A berlini Freie Universität NDK-történeti kutatóintézetének becslése szerint az összes állami támogatást és uniós forrást együttvéve 1990 óta 2 ezer milliárd euróba került a német egység. Noha az NDK-ban csak 16 millióan éltek, ez több, mint húszszorosa annak az összegnek, amit  10 milliós kishazánknak évente csöpögtetett az EU felzárkózásra. Mi évente GDP arányosan kb. 3%-nyi pénzt kaptunk cserében azért, hogy a piacainkat megnyitottuk és a jegybankunkat eltiltottuk a deficit finanszírozhatóságától. Képzeljük el, hol tartanánk, ha az eddig EU-tól kapott pénzek mondjuk 10-szeresét is elkölthettük volna saját pénzből! Ha az NDK külön ország lenne, sokkal hatalmasabb egyensúlytalanságokat mutatna, mint amekkorát bűnnek kiáltottak ki hazánk és a PIIGS országok esetében a költségvetési egyensúly szemlélet megszállottjai.

A fenti példából azt kéne látni, hogy ha a tagországok kvázi egy nagyobb ország megyéinek számítanának és megfelelő belső transzfer mechanizmusok működnének köztük, akkor nem feltétlenül lenne baj egy-egy „megye” mérlegegyensúly romlása. Náray László (volt PSZÁF alelnök) szokta hangsúlyozni, hogy ami az egyiknek bevétel, az a másiknak kiadás, tehát csak arra kéne figyelni, hogy az EU egészében a megtakarítások közel ekvivalenciába legyenek az adósságokkal. Márpedig az EU-val pont ez a helyzet, csekély az EU-n kívülről jött források súlya. Az EU magának csinál problémát a semmiből.

Mivel az EU-ban a jegybankokat is eltiltották a költségvetések finanszírozásától és az államokat is egymás kisegítésétől, így nem igazán működnek benne belső transzfer mechanizmusok a lokális pénzügyi zavarok kezelésére, valós veszély az államcsőd. 1997-ben a neoliberalizmus atyjának tekintett Milton Friedman az euró szisztéma veszélyes gyengeségének tartotta, hogy elégtelenül kicsi a közös költségvetése.

A Financial Times részéről Martin Sandbu figyelmét az ragadta meg, hogy az USA szövetségi államainak közös költségvetése 20%-os szemben az EU alig 1%-ával, amely 1% is kicsinyes teherviselési viták tárgya az EU tagok között.

2002-ben Surányi György (volt MNB elnök) is még hangosan kritizálta a maastrichti kritériumokat. Ő főleg azért, mert ezek az előírások az infláció elleni küzdelemre kötelezik a kormányokat, ami lassítja a növekedést. A 3 százalékos deficit előírás túl szigorú, forrásokat von el az oktatás, egészségügy és környezetvédelem elől.

Valóban: az inflációs neurózis által vezérelt gazdaságirányítás magasan tartotta a forintkamatokat, ez kitermelhetetlenné tette a forinthiteleket, de racionalizálta úgy a kormány, mint a lakosság és a cégek számára a deviza alapú hitelfelvételt az alacsonyabb kamat miatt. Viszont ez a folyamat ágyazott meg a magyarok devizahitel mizériájához. Noha a görögök az euró zóna GDP-jének csupán kb. 2%-át adják, a védelmi mechanizmusok hiánya miatt a 2010-es görög államcsőd képes volt egy egész kontinenst megrázó kötvénypiaci és devizapiaci pánikrohamot elindítani. A tőke a külső adóságokkal rendelkező államok papírjaitól megijedt, és nagy része euróból svájci frankba menekült át. Az EU döntési szervei csak annyira voltak képesek, hogy pár bankot kimentsenek, de az államcsődök rémétől kitört piaci hisztéria ártatlan áldozatain, a lakosságon semmit nem segítettek. Sőt, az EU vezetése áldozathibáztatásba kezdett: bűnhődjön a felelőtlenül adós ország lakossága. Ehhez képest számviteli tény, hogy a pénzt az adósság teremti, ezért nem létezhet adósságválság önmagában: az adós képtelen törleszteni, ha nem jut bevételhez, mert a pénzmegtakarítók nem költekeznek.  

Ha esetenként 3%-nál magasabb is lehetne a tolerálható deficit, nem lenne „számmisztikai” oka annak, hogy miért nincs forrás a lokális sokkok kezelésére. De maastrichti értelemben ez „egyensúlytalanság növekedésnek” minősülne. Oblath 1999-ben még kritikusan figyelte a költségvetési egyensúlyra és államadósság növekedésre indokolatlanul nagy hangsúlyt fektető maastrichti kritériumokat:

„Az adósságra vonatkozó konvergencia kritérium gyakorlati jelentőségét egyébként Európa egyetlen korábbi – Belgium és Luxemburg között fennálló – valutauniójának tapasztalatai is kérdésessé tették…Belgiumban 122,2 százalék, Luxemburgban pedig 6,7 százalék volt az államadóság GDP-hez viszonyított aránya 1997-ben… Ez azt mutatja, hogy egy valutaunió az adósságráták szélsőséges különbségei mellett is működőképes lehet.” (Oblath Gábor; 1999)

Vizsgáljuk meg a 3%-os deficitráta értelmét!

Az EU alapító országoknak átlagosan 60%-os államadóssága volt 1991 körül. Lehetett volna éppen 30% vagy 90 % is, de történetesen 60% volt.  A matematikai modellben a 3% deficit akkor teszi tarthatóvá ezt a 60%-os szintet, ha 5%-os GDP növekedést feltételeznek. Ha kisebb a növekedésük, márpedig kisebb volt (átlagosan 3% 1995 és 2016 között), akkor a maastrichti „bölcsek” saját modellje szerint is elmászik felfelé az államadósság ráta, amit, pont ezért, természetesnek kéne vennünk. És ekkor még nem beszéltünk a később csatlakozó országok eltérő induló államadósság szintjéről, amire semmilyen ország-specifikus rugalmassággal nem szolgál a szisztéma. Az euró zóna adósságrátája most 83,5%. És akkor mi van? Semmi. Japáné 250% körüli. De ha valamiért, ki tudja miért, ezt a 83%-ot akarják tartani a válságból való kilábolást jellemző 3%-os növekedés mellett, akkor a modell szerint 2,5%-ra kéne szigorítani a tolerálható deficitrátát. Ennél azonban az EU gazdasági döntéshozói még szigorúbbak, ők újra 60% közelében éreznék jól magukat…Ahhoz viszont kemény megszorítások kellenének, a 2,5% deficit is túl laza… 

Létezik, hogy egy olyan élettől elrugaszkodott modell irányítja az adókat kiagyaló bürokratákat, amelynek munkahipotéziseit már a megalkotóik is elfelejtették? Egy  nonsense alapokra épült intézményrendszer automatizmusa vette át az irányítást az életünk felett?

Az euró bevezetés pártiak abban bíznak, hogy hamarosan olyan reformokra kerül sor, amely az eurót használóknak hatalmas előnyt nyújt. A fenti érvek halmazából talán kihámozható, hogy a racionalitás irányába mutató reformoknak azokat nevezhetnénk, amelyek képesek ország-specifikus rugalmasságra, és beérik az unió egésznek egyensúlyával, nem akarnak az EU minden szegletében és mindig egyensúlyt. Macron „még több Európát” nevű reform ideája ennek a szöges ellentétje, úgy tűnik, „még több fiskális szigort” jelent. Még több adót beszedését javasolja, hogy abból fordíthassanak többet közös célokra… Ez a Bloomberg újságíróját Pascal-Emmanuel Gobryt azokra a hangokra emlékezteti, amelyek szerint Sztálin és Mao rendszerében előállt élelmiszerhiányt (pusztító éhezést) nem a kommunizmus okozta, hanem a nem elég sok kommunizmus.

Röviden: a kecsegtetőnek előadott újabb közös források csekélyeknek tűnnek, adóemelést igényelnek, ráadásul igénybe vehetőségük még szigorúbb tagországi egyensúlyszemlélet követel meg, még nagyobb német felügyelettel. Egy ilyen EU-val szemben jobb, ha a fontolva haladás taktikáját követjük, és megtartjuk a monetáris szuverenitás maradék eszközét, az önálló forintot. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://egyensulytalansag.blog.hu/api/trackback/id/tr3513275981

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása