Megjelent: Világgazdaság 

Surányi György a német ízlést kielégítő jegybanktörvény antiinflációs monokultúráját kritizálta (Népszabadság, 2016. május 14), amelyhez csatlakozott Zsadányi István Zsolt A termodinamika alaptörvénye és az infláció című cikkével (Világgazdaság, 2016. június 24.), aki az eltérő induló ár- és bérszintek szerepére hívta fel a figyelmet. Az EU-t egy olyan víztartályhoz hasonlította, amiben felhúzták a hideg- és meleg vizet elválasztó lemezt, így elindult a hőmérséklet kiegyenlítődés. A fejletlenebb országok nagyobb inflációját az alacsonyabb induló árszintjükkel magyarázta, amely ellen – csak az árstabilitásra figyelve – feleslegesen nagy erővel hadakoztak a jegybankok.

Úgy gondolom, hogy a munkaerő, a tőke és az áruk áramlása a kockázattal korrigált, nagyobb jövőbeli reálhozam irányába tart, amit szabadpiaci dinamikai törvényének neveznék.

Érvényesülését az EU országainak pályáján - induló pozíciójuk ismeretében - az alábbiakban elemzem.

Megjelent: Világgazdaság 

„A hitelnyújtás egyben pénzteremtés” – írta Surányi György az elmúlt 15 év inflációs célszám-követési kultúráját kritizáló dolgozatában (Népszabadság, 2016. május 14).

Induljunk ki ennek inverzéből: hiteltörlesztés nélkül a pénz nem szűnik meg. A Földön a pénz és adósság mennyisége mindig egyenlő. Ha a jegybankok túl sok pénzzel hitelezik a deficitet a megtakarítási szándékokhoz képest, a többletpénz a fogyasztási cikkek árnövekedésében csapódhat ki. Most kvázi nincs infláció az EU-ban. Viszont a megtakarítási eszközök árfolyama magas, a hozamok a mélyben vannak. A megtakarítási szándék (félelem) hatása nagyobb a jegybanki „pénzpumpáknál”? 
Most deflációs veszély van, elégtelen a kereslet, a GDP alig nő, s nem jut elég pénz az adósokhoz, hogy törleszthessenek. Ha nem nő a GDP, az állam sem tud elég adóbevételhez jutni, az államadósság/GDP ráták emelkednek leminősítési hullámokat indítva el. Ha a jegybankok pénzpumpája került szóba, akkor a német véleményvezérek rögtön inflációt vizionáltak, és még jobban ragaszkodtak a megszorításokhoz.

(Megjelent: 2015.03.23. Napi Gazdaság)

 „Az útfüggő piac az, ahol az idő tényleg számít. A neoklasszikus közgazdaságtan útfüggetlenként képzeli el a közgazdaságot”. (Lee Smolin)

Cikksorozatunkban arra mutattunk rá, hogy a maastrichti kritériumrendszer (MK) mint közgazdasági szellemi alkotás, eleve selejtes termék volt. Már 1992-es megalkotása idején sem volt semmilyen közgazdasági értelme annak a feltételezésnek, hogy a folyamatosan bővítendő Európai Unió pénzügyi stabilitását csakis a 23 évvel ezelőtti pár tagállamra átlagosan jellemző, 60 százalékos államadósság-ráta tudja biztosítani, és hogy ezért minden tagországban 3 százalékban kell örök időkre rögzíteni a tolerálható folyó hiányt, tekintet nélkül a belépéskori, induló makroadatokban mérhető különbségekre, tekintet nélkül az induló fejlettségbeli, bér- és árszínvonal-különbségekre, és tekintet nélkül az uniós egybenyitás után az EU privát szférájában határokon átnyúló és felépülő tőke- és jövedelem-megoszlási problémákra. Az, hogy az EU intézményrendszere e statikus, alkalmazkodásra képtelen kritérium-tákolmányra épül, pusztán öntudatlan hagyományápolás, aminek csupán pedagógia értelme lehet: segítségükkel meg lehet vesszőzni a fiskális alkoholizmusra hajlamos politikusokat – ha éppen a puha költségvetés lenne a problémaforrás. De most nem az! Úgy tűnik, hogy tőke- és jövedelemeloszlási válság van!

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. március 04.)

„Úgy tűnik, hogy az a dolog, amit problémáink megoldására használunk (gondolkodás), egyben a forrása is a problémáinknak” (David Bohm)

Előző cikkeinkben hangsúlyoztuk: ha a jegybank is finanszírozhatná a deficitet, akkor saját pénzben nem kerülhetne sor államcsődre. Ettől azonban az 1980-as évektől kezdve a neoliberális gondolat jegyében eltiltották a jegybankokat, mert a korszakban tapasztalt magas inflációért a puha költségvetést folytató kormányzatokat hibáztatták. E gondolatmenet szerint a gyorsan kiáramló állami pénzmennyiség miatt emelkednek az árak, a pénzbőség pedig késlelteti a rosszabb cégek csődjét, így mérsékli a költséghatékonyságra való törekvést. Most azt mutatjuk be, hogy 1999 és 2007 között a költséghatékonyságra való törekvés piaci mechanizmusai természetes módon eredményeztek az Európai Unió átlagánál gyorsabb inflációt a fejletlenebb országokban, és ugyanez a spontán piaci folyamat hozta létre – javuló (!) fiskális mutatók mellett – az EU-ban azokat a privát adóssághegyeket, amelyekre rácsodálkozva a neoliberális gondolattársítás 2008-tól kezdve önbeteljesítő pesszimizmussal reagált.