Előzmények:
Thomas Piketty 2018. januárjában írt egy blogbejegyzést, benne egy ábrával, ami azt mutatja, hogy valójában több jövedelmet termeltünk a külföldi tőketulajdonosoknak, mint amennyire nettó haszonélvezői vagyunk az EU transzfereknek. Piketty blogbejegyzéséről beszámoló magyar híradások hamar népszerűek lettek a jobboldaliak által kedvelt médiafelületeken.
Oblath Gábor a Költségvetési Tanács volt elnöke erre írt egy cikket, amiben azt állította, hogy a Piketty bejegyzésében szereplő ábra egy olyan "összehasonlítás" ami - mind közgazdasági, mind pedig statisztikai szempontból - téves és félrevezető." Kritikájában Oblath azt vezette le, hogy valójában igenis "osztogatnak" nekünk, nem pedig "fosztogatnak" minket Európa tőkései és adófizetői. Oblath Gábor tekintélyének erejét jelzi, hogy érveit elfogadták a témához inkább a másik oldalról szóló olyan közgazdászok is, akik véleményük alapján végül azoknak a kelet európai véleményformálóknak a tömegét növelték, akik szerint hiba lenne adományként kezelni az EU transzfereket, tehát nem igazán tartozunk hálával a kohéziós forrásokért.
Lehetőséget kértem a portfolio.hu szerkesztőitől arra, hogy elmagyarázzam azt, hogy ha Oblath szerint Piketty ábrája félrevezető, akkor Oblath azon statisztikai műveletei is "félrevezetőek", amelyekkel azt kívánta bizonyítani, hogy a Piketty-ábra "félrevezető" és téves. Nem az!
Piketty ábrája helyesen mutat rá arra, hogy a kelet európai országokban megtermelt tőkejövedelmek jóval meghaladják azt az egyenleget, ami alapján az Unió nettó haszonélvezőiként ünnepeljük magunkat. Az, hogy az uniós piacnyitás óta hogyan, hol és kinek gerjedtek jövedelmek és a megtermelt jövedelmek bér-profit megosztásának, országokon átnyúló áramlásának mi az egyenlege, igenis elgondolkodtató téma, és talán segít megérteni, hogy miért nem sikerült a jövedelemkonvergencia, miért áramlanak szakképzett, okos emberek tömegei a perifériáról a centrumba. Hol keressük az alapvető rendszerhibát? Esetleg már az EU-t létrehozó pénzügyi szabályozási alapoknál?
(Ha a fizikusok szerint az egész világegyetemet azoknak a kezdeti feltételeknek, egyenlőtlenségeknek és aszimmetriáknak köszönhetjük, amelyeknek egyre nagyobb jelentőségük lett az ősrobbanás után, akkor feltételezhetjük, hogy a kezdeti játékszabályoknak a gazdasági játéktér alakulásában is óriási a jelentőségük.)
Az előzmények bemutatása után az alábbiakban a portfolio.hu oldalán 2018. május 19. megjelent cikk olvasható.
A „sérelmi közgazdaságtan” alapjai
Közgazdasági értelemben Németország sem nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett.”
(Günther Oettinger, német EU biztos)
Az egyenlőtlenségeket kutató, híres francia közgazdász, Thomas Piketty egy olyan ábrát mellékelt januári blogbejegyzéséhez, amely szerint a keleti tagállamokba érkező EU-s forrásoknál sokkal több pénz került a külföldiekhez tőkejövedelem formájában. Mivel idehaza többnyire a nettó haszonélvezői pozíciónkról szólnak az EU tagságunkkal kapcsolatos dicshimnuszok, Piketty ábrája nagy felhördülést keltett, a „sérelmi közgazdaságtan” művelői kezdték hallatni hangjukat. Oblath Gábor azzal igyekezett hűteni a kedélyeket, hogy Piketty összehasonlítása „statisztikailag téves”, mert például tartalmazza a kamat és a visszaforgatott profit tételeket is, amelyeket le kéne vonni, és ha levonjuk, kiderül, hogy „osztogatnak és nem fosztogatnak”. Oblath érveit kritizáló cikkemben azt állítottam, hogy közgazdaságilag nem indokolt sem a kamat, sem a visszaforgatott profit levonása a külföldieket illető tőkejövedelmekből, tehát az ábra helyénvaló. Oblath a válaszában a „sérelmi közgazdaságtan” művelői közé sorolt. Írásomban igyekszem tiszta vizet önteni a pohárba az ábrával kapcsolatban, és végigfutok a „sérelmi közgazdaságtan” mellett felhozható lehetséges érveken.
Oblath Gábor „Nem fosztogatnak, hanem osztogatnak” című írásában azt vezette le, hogy az ábra ellenére hazánkba több EU-s transzfer érkezett, mint amennyi profitot a magyar cégek kiutaltak az európai unós külföldi tulajdonosoknak, tehát nekünk igenis „osztogatnak”.
Azonban az ábra helyesen mutatja, hogy tényleg lényegesen nagyobb a külföldieket illető kamat és tőkejövedelem piros oszlopa (7%), mint az EU transzferek egyenlegét jelző zöld oszlop (4%). (Net outflows of profit and other property incomes =piros, Net inflow of EU transfers =zöld .) Fontos körülménynek tartom, hogy Oblath Gábor nem a táblázat oszlopainak adatait és az oszlop definíciók koherenciáját támadta.
Ellenben Oblath úr a kritikámra írt válaszcikkében konkrétan rámutatott a francia közgazdász bejegyzésében egy mondatrészre, ami indokot adott neki arra, hogy csak az európai uniós cégtulajdonosoknak kiutalt (vagy „kiáramló”) vállalati profitra koncentráljon, ne a többi, külföldieknek járó tételre:
"..Varsóban vagy Prágában (...) felhívják a figyelmet arra, hogy a nyugatról érkezett befektetések hozama magas volt, továbbá a vállalatok tulajdonosaihoz napjainkban kiáramló profit jóval meghaladja az ellenkező irányú európai transzferek mértékét" (Kiemelés – Oblath Gábor.)
Piketty az idézett mondatot tartalmazó bekezdésben azt próbálta magyarázni, hogy a nyugatiak nem éreznek elég hálát a keletiek részéről, noha a keletiek az EU költségvetés nettó haszonélvezői. Másfelől egyes „hálátlan” prágai meg varsói hangok szerint „a vállalatok tulajdonosaihoz napjainkban kiáramló profit” nagyobb, mint az EU transzferek összege. Oblath Gábor úgy értelmezte, hogy mivel ezek a stilisztikai értelemben értendő cseh meg lengyel hangok csak a „kiáramló” profitot említették, ezért valójában a kiáramló (és vissza nem fektetett) profit és az EU transzferek összevetése volt Piketty tényleges szándéka arra vonatkozóan, hogy miről szóljon a saját blogját kiegészítő ábra.
Függetlenül egy fiktív cseh vagy lengyel „sérelmi közgazdász” beszólásának fogalmi slendriánságától (amennyiben csak a „kiáramló” profit szót használta), közgazdasági értelemben a kamat a kölcsöntőke jövedelme, tehát tőkejövedelem. A félig fikciós beszólás közgazdasági kategóriák szempontjából vett „szakszerűtlensége” önmagában nem lehet alapja annak, hogy a működő és a kölcsön tőke hozamát elkülönítsük egymástól a vizsgált összefüggés rendszerben. Mindkettő a tőke alapján képződő jövedelem, azaz képződésüknek alapja azonos, a tőkéhez kötődik. Ezért nem indokolt ezt az Oblath által 2,2%-osnak számolt tételt levonni a külföldieket illető tőkejövedelem oszlopból. Továbbá a visszaforgatott profittal (1,6%) sem indokolt csökkenteni a külföldieket illető tőkejövedelmek oszlopát, mert ezeket az összegeket hiába forgatják vissza, egyetlen visszaforgatott cent sem a magyarok jövedelmét vagy vagyonát növeli, hanem a külföldiek tulajdonrészét.
Evidens, hogy a visszaforgatott profit a külföldi tulajdont növeli, de Oblath Gábor a válaszában kijavította azt a kiegészítő kategorizálásom, miszerint a statisztika „külső adósságnak ” kezeli ezt a tételt. Igaza van, a visszaforgatott profit, mint tulajdonrész, nem lesz „külföldi adósság”, ahogy én írtam, hanem „külföldi kézben lévő tulajdon”. (Pontatlanságom ellenére tény, hogy ez a tétel így is- úgy is a külföldiek jövedelme, tehát Piketty ábrája emiatt nem tűnik hibásnak.)
Oblath Gábor válaszcikke végén a „sérelmi közgazdaságtan” működtetőjeként ábrázolt:
„Befejezésül, egy adalék a magyar sérelmi közgazdaságtan működéséhez. Zsadányi szerint: "Döbbenet: több jövedelem folyik el innen, mint amit felzárkóztatásra visszakapunk." Az állítás megfogalmazóját nem igazán érdekli az az alapvető kérdés, hogy miért is kellene bármit is visszakapnunk abból a jövedelemből, amely a külföldi tulajdonban álló tőkével előállított bruttó hazai terméknek (a GDP-nek) a tulajdonosokat megillető része, s amely utóbbi jelentősen elmarad e tőkével előállított GDP-től.”
Mint az „állítás megfogalmazója” , jeleznem kell, hogy ez a „döbbenet” az írásomban csak egy stilisztikai fordulat volt. Valójában én nem döbbentem meg az adatokon, és főleg nem gondolom, hogy bármit is vissza „kellene” szereznünk a felzárkóztatásra a külföldi tőkések nálunk realizált profitjából. Azt se gondolom, hogy Piketty ábrája önmagában túl sokat elárulna az EU tagságunk valódi mérlegéről, tehát ennyiben a számháború, noha belefolytam, szerintem „felesleges”. Nagy részben off-shore-ozás is állhat az adatok mögött, és az összképhez más tételekről is kéne beszélni. Oblath a hazautalt munkajövedelmek példáját hozta fel.
(Persze ezen a ponton felmerül a kérdés a konvergencia kritériumok sikeréről: közel 30 évvel a rendszerváltás után miért maradtak akkorák a bérszintkülönbségek, hogy még mindig keletiek tömegei mennek vagy terveznek menni Nyugatra dolgozni?)
A tőkések és a munkavállalók is jól teszik, ha keresik tőkéjük és munkaerejük leghatékonyabb megtérülését, ebben ne zavarja őket az állam szerintem sem.
Általában sem értek egyet Piketty és követői megközelítésével, akik a nyertesek közteherviselési szerepének fokozását szokták javasolni („adózzanak a gazdagok” mottóval), mert egy modern hitelpénz rendszerben az adóztatást elsősorban pénzmennyiség kezelő eszköznek illene tekinteni, nem egy kirovó-felosztó szisztéma bevételi tételének, de a maastrichti kritériumok mégis ezt a kirovó-felosztó egyensúlyi keretezést erőltetik ránk és az egész unióra. Ráadásul a jövedelem és vagyonadóztatás - globális koordináció nélkül – csak adóoptimalizálási játék a kerülőutakkal.
De tegyük fel, hogy tényleg „sérelmi közgazdász” vagyok, aki történetesen a hazai tőkeképződés elvesztegetett esélyei miatt kesereg Piketty bejegyzése kapcsán, és azzal is tisztában szeretne lenni, hogy Piketty szerint milyen egyéb vélt vagy valós sérelmek mozgatják a politikát a világban és benne az EU-ban.
Thomas Piketty azzal lett világhírű, hogy a 18. századtól induló adatgyűjtése alapján 2013-ban megjelent, „A tőke a 21. században” című könyvében feltárta, hogy a pénzügyi hatékonyságot kereső tőke világszerte a jövedelemi és vagyoni különbségek növekedéséhez vezetett. Piketty szerint a jövedelmek túlzott koncentrációja képes olyan társadalmi feszültséget felépíteni, amelyek kedveznek az indulatokra építő politikai irányzatok megerősödésének.
(Ebben lehet valami, mert a könyv megjelenése óta az angolok az EU-ból való kilépés mellett döntöttek, az USA-ban a szabadkereskedelmi egyezmények ellen lázadó jelöltet választották meg elnöknek, és Európában is erősödnek a liberális demokrácia alapjait támadó politikai erők. A menekült táborok költségvetését 2015-ben drasztikusan csökkentették, erre válaszul tömegek indultak meg az EU felé, ránk zúdítva ennek összes politikai hozadékát. Bennem felvetődik a kérdés: a kormányokat a költségvetési bevételeinek, így a szabadpiac teljesítményének kiszolgáltatott neoklasszikus gazdaságpolitikában rejlik az az önpusztító hajlam, ami kitermeli a saját ellenségét? A szabadpiaci mechanizmusok miatt növekvő egyenlőtlenség képes kitermelni az unió szétverését követelő politikai szélsőségeket?)
Piketty az ominózus posztjában az EU megreformálását három probléma, mint kihívás dimenziójában tárgyalta:
első, a globális hajlam arra, hogy növekedjen a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség mindenhol. A pénzügyi hatékonyságot kereső, „mobil” tőke kiszervezte a termelést az olcsó munkaerőt nyújtani képes régiókba, így a profit részesedése úgy tudott növekedni, hogy összességében csökkent a kifizetett bértömeg aránya. A mobil, olcsó munkaerő (a gazdasági kivándorlók) pedig a fejlett országokban helyeznek lefelé ható nyomást a bérszintre, ami összességében szintén a profit részesedését növeli a GDP-ből a munkabér arányaihoz képest. Egyre kevesebb léleknél egyre nagyobb vagyonok koncentrálódnak.
A második kihívást az Észak és Dél között felépült feszültség jelenti az EU tagokon belül. A francia-német erőközpont olyan válságkezelést érvényesített, amely a déliek kontójára tette példátlanul olcsóvá a hiányfinanszírozást a németeknél (nulla vagy egyenesen negatív kamatok mellett), hiszen délről északra menekült a spekulatív tőke. Az európai államadósság válság nyertese a német államháztartás volt. Ez relatíve drágította a hiányfinanszírozást a délieknél, fokozva - és nem enyhítve - az amúgy is meglévő helyzeti előnyt az északiak javára. Ugyan ezt a kérdést a németek viszont úgy élik meg, hogy összességében végül is ők segítettek a déliek által fizetett kamatok lenyomásában.
A harmadik kihívás pedig az a feszültség, amit az EU keleti és nyugati része él meg sérelemként a másik féllel szemben. Nyugaton nem érzik elég hálásnak a keleti tagállamokat a nekik nyújtott felzárkóztatási forrásokért cserében, míg keleten sokan azt hangsúlyozzák, hogy a hazájukban kitermelt, de a külföldi tőketulajdonosokat megillető jövedelmek meghaladják a Nyugattól kapott felzárkóztatási források összegét, tehát nem adományként fogják fel az EU-s forrásokat. Ráadásul sok keleti politikusnak úgy tűnik, hogy a nyugati tőkések jelentős része érdekelt a keleti bérszintek alacsonyan tartásában.
Lehetne nagyobb a hazaiakat illető profit és kamatjövedelem? 1999-ben még a Közgazdasági Szemle egyik figyelemre méltó szerzője is tisztában volt vele, hogy 1991, tehát a maastrichti kritériumok megalkotása óta egy teljesen értelmetlen államadóság ráta (60%) megközelítésének célja fűtötte azt a privatizációs lendületet, amelynek keretében számos olyan értékes vagyonelemet adtunk el a külföldi tőkéseknek, amelyek profitját és egyéb hasznait attól fogva ők élvezik. Idézek ebből a Közgazdasági Szemlében megjelent elemzésből, ami a maastrichti kritériumok értelmét boncolgatta:
„…egyáltalán nem világos: a monetáris unióhoz való csatlakozás és a későbbi tagság szempontjából miért fontosak a fiskális követelmények.”„…korábban soha és sehol sem merült fel az a feltétel, hogy a tagországok államháztartási mutatóinak azonosaknak kell lenniük.”„Az adósságra vonatkozó konvergencia kritérium gyakorlati jelentőségét egyébként Európa egyetlen korábbi – Belgium és Luxemburg között fennálló – valutauniójának tapasztalatai is kérdésessé tették. E két ország egyikét ugyanis a térségen belül a legmagasabb, a másikét a legalacsonyabb adósságráta jellemzi (Belgiumban 122,2 százalék, Luxemburgban pedig 6,7 százalék volt az államadóság GDP-hez viszonyított aránya 1997-ben.) Ez azt mutatja, hogy egy valutaunió az adósságráták szélsőséges különbségei mellett is működőképes lehet.”
„Másfelől azonban nyilvánvaló, hogy a maastrichti adósságkritérium – azáltal, hogy a bruttó, nem pedig a nettó államadósságra vonatkozik – egyértelműen arra ösztönzi az érintett (elsősorban a magas adósságrátával rendelkező) államokat, hogy értékesítsék a pénzügyi, illetve nem pénzügyi aktíváikat. Ha privatizálnak, és a privatizációs bevételeket adósságcsökkentésre fordítják, akkor közeledhetnek a 60 százalékhoz. Ezért a bruttó államadósságra vonatkozó, fiskális elszámolási technikákat is mozgósító követelmény egyáltalán nem semleges abban az értelemben, hogy a magas adósságrátájú országoknak kifejezetten sugallja: a 60 százalékot – deficitcsökkentésen kívül – az állami vagyon privatizációjával is meg lehet közelíteni.”
(Oblath Gábor 1999. Közgazdasági Szemle)
Oblath Gábor 1999-es éleslátásával egyetértek. Azóta hazánk államadósság/GDP hányadosát a nem csökkenő szociális problémák (a kiadási oldal „merevsége”) és a lassan növekvő gazdaság visszapattintotta oda, ahonnan elkezdték leszorítani a liberalizációs és privatizációs lendület csúcspontján. A fiskális és monetáris politikát szabályozó maastrichti mutatószámok olyan matematikai levezetés alapján születtek meg, amelyek azt feltételezik, sajnos teljesen tévesen, hogy csak az állami intézmények befolyásolják a pénzmennyiséget, a bankok nem.
Visszanézve úgy tűnik, hogy a privatizáció olyan módját is választhattuk volna, amiben a nagyobb részben hazai kézben hagyott bankok hitelaktivitása következtében teremtett pénztőke juttatja megfontolt, transzparens lépéssorozat keretében inkább hazai kezekbe a korábbi szocialista tulajdont, és legfeljebb a kisebbségi jogok gyakorlása erejéig engedjük be a külföldi működő tőkét. Ilyesmi volt az ázsiai tigrisek sikeres felzárkózási receptje a Nobel díjas közgazdász, Stiglitz szerint, bár a transzparenciára esetükben sem mernék megesküdni.
(Soros Györgynek 1997-ben túl „haveri kapitalizmusnak” tűnt az ázsiai modell, félt tőle, hogy ez gazdasági kudarchoz vezet, ezért indította el az 1998-as tőzsdei összeomlásokban végződő spekulációját 21 éve ősszel. A fejlemények abszolút nem igazolták az 1997-es spekulatív neurózist, a térség gazdasági fejlődése páratlanul sikeres maradt.)
Nálunk nem sikerült a gyors konvergencia. Gyakorlatilag az történt, hogy inkább a külföldi források gyors bevonásán alapuló privatizációra került sor – kezdve a bankok privatizálásával. A jelenlegi EU-ban az 1999-es Oblath Gábor szerint is értelmetlen államadósság ráta, deficitráta és inflációs célszámokkal kötik a tagállamokat gúzsba. A nonsense célszámok miatt a kormányoknak akkor kell a saját gazdálkodóira kamatemeléssel vagy újabb adóintézkedésekkel, megszorításokkal rárontania, amikor a spontán piacgazdaság amúgy is egyre nagyobb koordinációs bajba sodorja önmagát, ráadásul anélkül alkották meg az egységes inflációs célszám előírást is, hogy reálisan szembenéztek volna az országonként eltérő induló árszintkülönbségek méretével.
Az általam elképzelt sérelmi közgazdaságtan szerint többet árt, mint használ az a mindennapos neurózis az infláció és az államadósság minden formája ellen, amit naponta tapasztalunk EU szerte, mert az inflációnak és az államadósságnak is többféle fajtája van. Érdemes lenne felülemelkedni a félelmeinken és higgadtabb fejjel disztingválni, hogy az infláció és államadósság melyik fajtáját tartjuk ellenségnek. Az EU megreformálása kapcsán szükséges szakmai viták keretében el kellene gondolkodni a szabályzási kereteket kidolgozó vagy kiszolgáló közgazdászok szerepéről, folyamat-változtatási lehetőségeiről is. Remélem Oblath Gábor 19 éve aktuális gondolatainak felidézésével hozzá tudok járulni a konstruktív viták elindításához.
