Az alábbiakban a portfolio.hu oldalon 2009.05.20-án megjelent dolgozat olvasható.

2009.05.20 12:31

A paradicsomból való kiűzetés óta válság válságot ér a világban, újabban pedig bálványozott közgazdaságtani paradigmák dőlnek le sorra a nyomukban, hogy átadják helyüket a talán sikeresebb új elméleteknek. A jelenlegi válság nem likviditási, sokkal inkább bizalmi, megértése pedig a "Nagy Fogyasztó" USA és más világrészek kapcsolatának megértésétől függ - véli Zsadányi István Zsolt közgazdász. Szerinte a Fed egykori kamatemelése éppúgy közrejátszott a válság kialakulásában, mint a CDS-ek világhódítása, vagy épp az építőipar szükségszerű felfutása. Gresham törvényétől a Self elméletig, Keynestől a CDO-kig, Káintól a rendszerközpontok technikai mínuszáig: új megközelítés, szokatlan álláspont. A pénzügyi válság okait és megoldási lehetőségeit boncolgató írás reményeink szerint gondolatébresztő lesz, a hozzászólásokat a portfolio@portfolio.hu címre várjuk.

Zsadányi István Zsolt tanulmányának eredeti címe: "Konvertibilitás elmélet a 2008-ban kibontakozásnak indult globális válság alapján". A tanulmány második, egyben befejező részét közöljük most teljes terjedelmében. Az első rész itt olvasható:

2009.05.18 09:05
Ádámtól Obamáig, avagy a válság szokatlan elmélete (1. rész)

A Nagy Fogyasztó kontra "Laissez faire", avagy a paradigmák váltakozása

5.1 Keynesi Nagy Fogyasztó ideája és a mostani válság

Az 1930-as évek nagy válságának analógiáját a mai válsággal kapcsolatban sokan emlegetik, főleg az állami szerepvállalás ideája miatt.

A növekvő állami aktivitás gondolatát most a bankok aktivitásból inaktivitásba átcsapó magatartásával szembeni tehetetlenség váltotta ki, és akkoriban is az okozta a problémát, hogy a válság kitörése előtt a bankok és a tőkések túl aktívak voltak. A hangsúly azonban a mai válsággal kapcsolatban a túlhitelezésen alapuló túlzott fogyasztáson van az USA szempontjából, míg az eredeti keynesi megközelítés a megtakarítási határhajlandóságról, mint problémaforrásról szólt.

Kína azonban a folyamatosan külső fogyasztásra épülő növekedés politikája miatt belefutott a külvilág rendszerkockázatába. Kína belül még nem épített fel elég nagy és szofisztikát fogyasztási kultúrát. Nem erre koncentrált. Kína szempontjából 1930-as évek keynesi helyzete állt elő: szükségük lenne egy olyan Nagy Fogyasztóra, aki nem hordozza magában a túltermelési válsághelyzet kialakulásának kockázatát. A kör bezárult, a Föld népeinek sorsa összefonódott de még nem funkciónál egy kellően erős és jól definiált monetáris központ.

Az alábbiakban a portfolio.hu-n 2009.05.18-én megjelent cikk szövege olvasható.

A paradicsomból való kiűzetés óta válság válságot ér a világban, újabban pedig bálványozott közgazdaságtani paradigmák dőlnek le sorra a nyomukban, hogy átadják helyüket a talán sikeresebb új elméleteknek. A jelenlegi válság nem likviditási, sokkal inkább bizalmi, megértése pedig a "Nagy Fogyasztó" USA és más világrészek kapcsolatának megértésétől függ - véli Zsadányi István Zsolt közgazdász. Szerinte a Fed egykori kamatemelése éppúgy közrejátszott a válság kialakulásában, mint a CDS-ek világhódítása, vagy épp az építőipar szükségszerű felfutása. Gresham törvényétől a Self elméletig, Keynestől a CDO-kig, Káintól a rendszerközpontok technikai mínuszáig: új megközelítés, szokatlan álláspont. A pénzügyi válság okait és megoldási lehetőségeit boncolgató írás reményeink szerint gondolatébresztő lesz, a hozzászólásokat a portfolio@portfolio.hu címre várjuk.

Zsadányi István Zsolt tanulmányának eredeti címe: "Konvertibilitás elmélet a 2008-ban kibontakozásnak indult globális válság alapján". A tanulmány első részét most, második, egyben befejező részét később közöljük teljes terjedelmében.

Előzmények:

Thomas Piketty 2018. januárjában írt egy blogbejegyzést, benne egy ábrával, ami azt mutatja, hogy valójában több jövedelmet termeltünk a külföldi tőketulajdonosoknak, mint amennyire nettó haszonélvezői vagyunk az EU transzfereknek. Piketty blogbejegyzéséről beszámoló magyar híradások hamar népszerűek lettek a jobboldaliak által kedvelt médiafelületeken. 

Oblath Gábor a Költségvetési Tanács volt elnöke erre írt egy cikket, amiben azt állította, hogy a Piketty bejegyzésében szereplő ábra egy olyan "összehasonlítás" ami - mind közgazdasági, mind pedig statisztikai szempontból - téves és félrevezető." Kritikájában Oblath azt vezette le, hogy valójában igenis "osztogatnak" nekünk, nem pedig "fosztogatnak" minket Európa tőkései és adófizetői. Oblath Gábor tekintélyének erejét jelzi, hogy érveit elfogadták a témához inkább a másik oldalról szóló olyan közgazdászok is, akik véleményük alapján végül azoknak a kelet európai véleményformálóknak a tömegét növelték, akik szerint hiba lenne adományként kezelni az EU transzfereket, tehát nem igazán tartozunk hálával a kohéziós forrásokért.

Lehetőséget kértem a portfolio.hu szerkesztőitől arra, hogy elmagyarázzam azt, hogy ha Oblath szerint Piketty ábrája félrevezető, akkor Oblath azon statisztikai műveletei is "félrevezetőek", amelyekkel azt kívánta bizonyítani, hogy a Piketty-ábra "félrevezető" és téves. Nem az!

(Az alábbi írás a portfolio.hu oldalán jelent meg 2018.03.10-én.)

Thomas Piketty blogjának januári bejegyzése szerint a szabadpiaci mechanizmusok világszerte egyre súlyosabb egyenlőtlenségekhez vezettek. A pénzügyi hatékonyságot kereső, szabadon mozgó tőke és a munkaerő mozgása oda vezetett, hogy az erősek még erősebbek lettek, a gazdag országok elszívják a szegényebb régiókban drága adófizetői pénzen megképzett, piacképes munkaerőt. Pl. magyar orvosok, ápolók tömegei mennek külföldre dolgozni, miközben, tegyük hozzá Piketty érveihez, nemrég még a németek költötték GDP-arányosan a fejlett országok (az un. OECD tagok) közül szinte a legkevesebbet felsőoktatásra.

Szerző: Zsadányi István Zsolt

Megjelent: Magyar Nemzet, 2017.11.03

Descartes, a 17. század híres francia matematikusa megfigyelte, hogy nagyon okos embereknek sokszor egymástól teljesen eltérő véleménye tud lenni ugyan arról a dologról, noha az eltérő vélekedések közül csak egyetlen igaz lehet. Eltökélte, hogy minden kézenfekvőnek tűnő vélekedésben kételkedni kezd. Kisvártatva saját gondolataiban, sőt, a létezésében is kételkedni kezdett, nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy csupán egy furfangos erő hiteti el vele, hogy a földön áll és az ég van felette. Minden csak illúzió? Saját létezésére végül csak egyetlen kétségbe vonhatatlan bizonyítékot talált: magát a tényt, hogy éppen kételkedik: „kételkedek, tehát vagyok”. Ez a meglátása vált szállóigévé abban a formában, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”.

Okos emberek most az euró magyar bevezetésének időzítéséről vitáznak. Pukli István pártja szerint vagy az eurót választjuk, vagy a rubelt, az MSZP alelnöke, Újhelyi István pedig azt állítja, hogy az euró a haladást jelképezi, a forint pedig azt az orbáni politikát, ami a perifériára szorulás kockázatával jár.

Megjelent: Világgazdaság 

Surányi György a német ízlést kielégítő jegybanktörvény antiinflációs monokultúráját kritizálta (Népszabadság, 2016. május 14), amelyhez csatlakozott Zsadányi István Zsolt A termodinamika alaptörvénye és az infláció című cikkével (Világgazdaság, 2016. június 24.), aki az eltérő induló ár- és bérszintek szerepére hívta fel a figyelmet. Az EU-t egy olyan víztartályhoz hasonlította, amiben felhúzták a hideg- és meleg vizet elválasztó lemezt, így elindult a hőmérséklet kiegyenlítődés. A fejletlenebb országok nagyobb inflációját az alacsonyabb induló árszintjükkel magyarázta, amely ellen – csak az árstabilitásra figyelve – feleslegesen nagy erővel hadakoztak a jegybankok.

Úgy gondolom, hogy a munkaerő, a tőke és az áruk áramlása a kockázattal korrigált, nagyobb jövőbeli reálhozam irányába tart, amit szabadpiaci dinamikai törvényének neveznék.

Érvényesülését az EU országainak pályáján - induló pozíciójuk ismeretében - az alábbiakban elemzem.

Megjelent: Világgazdaság 

„A hitelnyújtás egyben pénzteremtés” – írta Surányi György az elmúlt 15 év inflációs célszám-követési kultúráját kritizáló dolgozatában (Népszabadság, 2016. május 14).

Induljunk ki ennek inverzéből: hiteltörlesztés nélkül a pénz nem szűnik meg. A Földön a pénz és adósság mennyisége mindig egyenlő. Ha a jegybankok túl sok pénzzel hitelezik a deficitet a megtakarítási szándékokhoz képest, a többletpénz a fogyasztási cikkek árnövekedésében csapódhat ki. Most kvázi nincs infláció az EU-ban. Viszont a megtakarítási eszközök árfolyama magas, a hozamok a mélyben vannak. A megtakarítási szándék (félelem) hatása nagyobb a jegybanki „pénzpumpáknál”? 
Most deflációs veszély van, elégtelen a kereslet, a GDP alig nő, s nem jut elég pénz az adósokhoz, hogy törleszthessenek. Ha nem nő a GDP, az állam sem tud elég adóbevételhez jutni, az államadósság/GDP ráták emelkednek leminősítési hullámokat indítva el. Ha a jegybankok pénzpumpája került szóba, akkor a német véleményvezérek rögtön inflációt vizionáltak, és még jobban ragaszkodtak a megszorításokhoz.

Megjelent: Napi Gazdaság 

2012. május 14. hétfő, 14:49

Az Európai Bizottság (EB) államháztartási egyenleg/GDP arányra vonatkozó becsléseinek a hibája meghaladja a közgazdaságilag elfogadható mértéket. Szankciók ezekre az előrejelzésekre jelenleg nem alapozhatók.

Az EU egyik fontos gazdasági célkitűzése, hogy minden tagállamot magában foglaló valutaövezetté váljon, minden országban euró legyen a fizetőeszköz. A valutaövezetből származó gazdasági előnyök kibontakozásának egyik fontos feltétele, hogy a valutaövezetet alkotó országok összesített államháztartási (áht) egyenlege és államadóssága összhangban legyen az adott övezet hosszútávon fenntartható növekedési ütemével. Ezt jelenleg az úgynevezett maastrichti kritériumrendszer előírásával és a betartását szolgáló jogi eljárási mechanizmussal biztosítják.

(Megjelent: 2015.03.23. Napi Gazdaság)

 „Az útfüggő piac az, ahol az idő tényleg számít. A neoklasszikus közgazdaságtan útfüggetlenként képzeli el a közgazdaságot”. (Lee Smolin)

Cikksorozatunkban arra mutattunk rá, hogy a maastrichti kritériumrendszer (MK) mint közgazdasági szellemi alkotás, eleve selejtes termék volt. Már 1992-es megalkotása idején sem volt semmilyen közgazdasági értelme annak a feltételezésnek, hogy a folyamatosan bővítendő Európai Unió pénzügyi stabilitását csakis a 23 évvel ezelőtti pár tagállamra átlagosan jellemző, 60 százalékos államadósság-ráta tudja biztosítani, és hogy ezért minden tagországban 3 százalékban kell örök időkre rögzíteni a tolerálható folyó hiányt, tekintet nélkül a belépéskori, induló makroadatokban mérhető különbségekre, tekintet nélkül az induló fejlettségbeli, bér- és árszínvonal-különbségekre, és tekintet nélkül az uniós egybenyitás után az EU privát szférájában határokon átnyúló és felépülő tőke- és jövedelem-megoszlási problémákra. Az, hogy az EU intézményrendszere e statikus, alkalmazkodásra képtelen kritérium-tákolmányra épül, pusztán öntudatlan hagyományápolás, aminek csupán pedagógia értelme lehet: segítségükkel meg lehet vesszőzni a fiskális alkoholizmusra hajlamos politikusokat – ha éppen a puha költségvetés lenne a problémaforrás. De most nem az! Úgy tűnik, hogy tőke- és jövedelemeloszlási válság van!