Megjelent: Világgazdaság 

„A hitelnyújtás egyben pénzteremtés” – írta Surányi György az elmúlt 15 év inflációs célszám-követési kultúráját kritizáló dolgozatában (Népszabadság, 2016. május 14).

Induljunk ki ennek inverzéből: hiteltörlesztés nélkül a pénz nem szűnik meg. A Földön a pénz és adósság mennyisége mindig egyenlő. Ha a jegybankok túl sok pénzzel hitelezik a deficitet a megtakarítási szándékokhoz képest, a többletpénz a fogyasztási cikkek árnövekedésében csapódhat ki. Most kvázi nincs infláció az EU-ban. Viszont a megtakarítási eszközök árfolyama magas, a hozamok a mélyben vannak. A megtakarítási szándék (félelem) hatása nagyobb a jegybanki „pénzpumpáknál”? 
Most deflációs veszély van, elégtelen a kereslet, a GDP alig nő, s nem jut elég pénz az adósokhoz, hogy törleszthessenek. Ha nem nő a GDP, az állam sem tud elég adóbevételhez jutni, az államadósság/GDP ráták emelkednek leminősítési hullámokat indítva el. Ha a jegybankok pénzpumpája került szóba, akkor a német véleményvezérek rögtön inflációt vizionáltak, és még jobban ragaszkodtak a megszorításokhoz.

(Megjelent: 2015.03.23. Napi Gazdaság)

 „Az útfüggő piac az, ahol az idő tényleg számít. A neoklasszikus közgazdaságtan útfüggetlenként képzeli el a közgazdaságot”. (Lee Smolin)

Cikksorozatunkban arra mutattunk rá, hogy a maastrichti kritériumrendszer (MK) mint közgazdasági szellemi alkotás, eleve selejtes termék volt. Már 1992-es megalkotása idején sem volt semmilyen közgazdasági értelme annak a feltételezésnek, hogy a folyamatosan bővítendő Európai Unió pénzügyi stabilitását csakis a 23 évvel ezelőtti pár tagállamra átlagosan jellemző, 60 százalékos államadósság-ráta tudja biztosítani, és hogy ezért minden tagországban 3 százalékban kell örök időkre rögzíteni a tolerálható folyó hiányt, tekintet nélkül a belépéskori, induló makroadatokban mérhető különbségekre, tekintet nélkül az induló fejlettségbeli, bér- és árszínvonal-különbségekre, és tekintet nélkül az uniós egybenyitás után az EU privát szférájában határokon átnyúló és felépülő tőke- és jövedelem-megoszlási problémákra. Az, hogy az EU intézményrendszere e statikus, alkalmazkodásra képtelen kritérium-tákolmányra épül, pusztán öntudatlan hagyományápolás, aminek csupán pedagógia értelme lehet: segítségükkel meg lehet vesszőzni a fiskális alkoholizmusra hajlamos politikusokat – ha éppen a puha költségvetés lenne a problémaforrás. De most nem az! Úgy tűnik, hogy tőke- és jövedelemeloszlási válság van!

(Megjelent: 2015.03.12. Napi Gazdaság)

„…a Világegyetem szétválaszthatatlan kvantum egybekapcsolódása, mint egész a fundamentális valóság, és a viszonylagosan függetlenül viselkedő részek pusztán olyan sajátosságok, amelyek ettől az egésztől függenek.” (David Bohm)

Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter szerint „adóssághegyekre nem lehet fenntartható gazdasági növekedést építeni”. Ezzel minden takaros, puritán háziasszony egyetértene, pedig kártékony demagógia. Noha elképzelhető cserekereskedelmi alapon (a pénzhasználat kerülésével) is növekvő gazdaság (kvázi erre volt példa a bartermegállapodásokra épülő KGST), de a bővülő növekvő világgazdaság, amelyben a szereplőknek egyre nagyobb a pénzmegtakarítása (pénztőkéje), egyben növekvő adósságállományt („adóssághegyet”) is igényel.

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. március 04.)

„Úgy tűnik, hogy az a dolog, amit problémáink megoldására használunk (gondolkodás), egyben a forrása is a problémáinknak” (David Bohm)

Előző cikkeinkben hangsúlyoztuk: ha a jegybank is finanszírozhatná a deficitet, akkor saját pénzben nem kerülhetne sor államcsődre. Ettől azonban az 1980-as évektől kezdve a neoliberális gondolat jegyében eltiltották a jegybankokat, mert a korszakban tapasztalt magas inflációért a puha költségvetést folytató kormányzatokat hibáztatták. E gondolatmenet szerint a gyorsan kiáramló állami pénzmennyiség miatt emelkednek az árak, a pénzbőség pedig késlelteti a rosszabb cégek csődjét, így mérsékli a költséghatékonyságra való törekvést. Most azt mutatjuk be, hogy 1999 és 2007 között a költséghatékonyságra való törekvés piaci mechanizmusai természetes módon eredményeztek az Európai Unió átlagánál gyorsabb inflációt a fejletlenebb országokban, és ugyanez a spontán piaci folyamat hozta létre – javuló (!) fiskális mutatók mellett – az EU-ban azokat a privát adóssághegyeket, amelyekre rácsodálkozva a neoliberális gondolattársítás 2008-tól kezdve önbeteljesítő pesszimizmussal reagált.

(Megjelent: Napi Gazdaság, 2015. február 23.)

„…nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a fedélzetre”. (Daniel Dennett)

Első cikkünkben a maastrichti kritériumokat (MK) a „számok zsarnokságának” neveztük. Az e kritériumokra épített nemzetközi intézmények (konvergenciakötelesség, túlzottdeficit-eljárás, valamint az ehhez adaptálódott piaci és hitelminősítési szertartások) annál erősebben kényszerítik az államokat adóemelésre és kiadáscsökkentésre a GDP-arányos deficit mérséklése érdekében, minél kevésbé képesek a spontán piaci mechanizmusok önmagukban stimulálni a növekedést – noha 2012-ben egy átfogó vizsgálatban maga az IMF is kimutatta, hogy egy százalék megszorítás átlagban 1,3 százalékkal vetette vissza a GDP-t.

Mi lehet az oka, hogy a költségvetési egyensúlyt a megszorítási logika tényszerűen igazolható bukása ellenére is önértéknek tekintjük? Miért tiltjuk el a jegybankot attól, hogy a kormány fizetőképességét biztosíthassa? És miért baj, ha az államadósság meghaladja a GDP 60 százalékát, miközben a privát szféra adóssága a GDP 200 százalékát is meghaladja több fejlett, jól működő országban? Nem kevertük össze az eszközt a céllal? Mi egyáltalán a cél? Milyen filozófia alapján uralkodnak felettünk a célszámok?

(Megjelent: Napi Gazdaság 2015.02.16)

„A tudatlanság számos kiváló dolog szükséges feltétele. A Mikulás ajándékának meglelése olyan gyermeki öröm, melynek minden gyerekből ki kell vesznie a tudatlansága elvesztésével. Amint e gyerek felnő, akkor lesz képes gyerekének átadni ezt az örömöt, de majd azt az időpontot is észre kell vennie, amikor ennek értéke tovatűnik.” (Daniel Dennett)

Vajon tudatos, megfontolt közgazdasági törekvésnek nevezhető-e az a világszerte megtapasztalt igyekezet, amelynek keretében a kormányzatok le akarják szorítani a GDP-arányos költségvetési hiányt és államadósságot, vagy ez inkább reflexszerű, intézményesített, szabálykövető magatartás, hiszen az olyan nemzetközi előírások, amilyenek például a maastrichti kritériumok, a kormányzatokat erre kényszerítik? Vajon a költségvetési egyensúlyra törekvésnek olyan feltételek között is van közgazdasági értelme és társadalmi haszna, amikor a privát szférában dúló adósságválság miatt elégtelen a spontán piaci mechanizmusok által gerjesztett növekedés, amikor háztartások, vállalatok mennek tömegesen csődbe, amikor fontos állami, szociális és kulturális célokra, intézményekre nem jut pénz és amikor a szűkülő kereslet közepette az árak nemhogy nem emelkednek, de deflációs veszéllyel kell számolni? A modern hitelpénzrendszerben helytálló-e Margaret Thatcher 1983-ban kimondott és azóta világhíressé vált axiómája, mely szerint a kormánynak nincs más forrása a kiadásai fedezéséhez, mint amit az adófizetőitől be tud hajtani, továbbá tőlük, illetve a külföldi adófizetőktől kölcsön tud kérni?

Kiegészítő jegyzet: A célszámok eredete

Náray Lászlóval (a PSZÁF volt alelnökével) 2015. február 16-a és március 23-a között a Napi Gazdaság Álláspont rovatában egy öt elemből álló cikksorozatban érveltünk amellett, hogy a maastrichti kritériumok erőltetése anakronisztikus és veszélyes az Európai Unió létére. Ezért érdemi, közgazdasági érveken alapuló vitát kezdeményeztünk